2015. március 22., vasárnap

Trisztán és Izolda - "földöntúli minőség - a földön"

Draper (1901)
(Izolda napjára.)
(Tamás Ferenc "Irodalmi alkotások párbeszéde" márciusi előadása során a Trisztán és Izolda változatokat ismertette; részletek mellett elhangzott Balla Zsófia és Nemes Nagy Ágnes verse is.
A legendának van egy olasz-francia (Il cuore e la spada) harmatgyenge filmfeldolgozása és egy nézhetetlen, erősen torzított történetű amerikai is. A gyenge feldolgozást legalább körüllengi az amatőrség bája, és néhány érdekes megoldást is láthatunk.)

Il cuore e la spada

A hármas

Trisztán és Izolda legendája egy középkori tragédia, a "végzetes szerelem" motívumának egyik első megjelenése, mely több változatban is ismert.
A szerelmi háromszög főbb szereplői Mark (vagy Marke) király, az unokaöccse: Trisztán lovag és Marke király felesége: a fiatal Izolda.
A háromszög érdekessége, hogy mindenki számára fontos a másik: a király a fiaként szereti Trisztánt, s egy időben az örökösévé is szerette volna tenni. Trisztán hűséggel tartozik Mark király felé, akit tisztel és nagyra tart. Trisztán és Izolda - egyszerűen mondva - őrülten szerelmesek egymásba. Mark király szerelmes a fiatal és gyönyörű Izoldába, a feleségébe. Bizonyos változatokban Izolda pedig tiszteli a férjét, Mark királyt, akiben valóban ott a jóság. Bármely két szereplőnk lehetséges kapcsolata között ott áll akadályozóként a harmadik fél.
A történet alaptémája, ami a gyors népszerűségét is eredményezhette, a kötelességek és a vágyak konfliktusa. Trisztánnak kötelessége királyát szolgálnia, így a házasságát is meg kellene védeni, nem pedig aláásnia. Izoldának pedig kötelessége, hogy hűséges legyen a férjéhez. A két fiatal viszont a legképtelenebb tettekre is képes, hogy közös vágyuk által sarkalva egymáséi lehessenek.
Vajon megoldható-e ez a helyzet, egyáltalán megérthető-e ilyen léptékű szenvedély?

Módosult tudatállapotban

Normál, hétköznapi tudatállapotban a felszínen a racionalitás uralkodik az emberen (csak a felszínen), így alapvetően beszámítható, lehet vele beszélni, és nem tesz (látványosan) az érdekei ellenében. Trisztán és Izolda története nem érthető meg a racionalitás kategóriái alapján. Olyan, mintha a pár pszichedelikus szert fogyasztott volna, pontosabban, az együttlétük jelenti egymás számára a tudatmódosítás szerét. A két szerelmes motivációi így csak a narkózisszerű bódulat és függőség szempontjából tárgyalhatók.
A szenvedély bódulatának egyik jellemzője a rendkívül magasra csapó érzelmek, melyek a valóság színeit egyszerre elhomályosítják, de egyben torzítva fel is fokozzák. Az ezt megélő számára a halál határvonala is elvékonyodik; normál látásmódban a halál közelségéhez érzelem-maximum kapcsolódik, itt azonban ez a felfokozott érzelmeknek csak az egyike. Az együttlétükkel kiszínesedő világ összehasonlíthatatlan a hétköznapiság szürkeségével, így a halálnál is sokkal nagyobb félelemként jelenik meg a "megvonás", a szenvedély megélésének akadályozódása.
A valóságtorzulások miatt olyan, mintha köd ereszkedne a szerelmesek látására. Ez egyrészt a legképtelenebb ötleteket és tetteket hozza elő, másrészt lehetetlenné teszi, hogy bármilyen tervet fixáljanak a jövőjükkel kapcsolatban. Egy hiteles tanácsadóra mindenképpen szükségük lenne, ha egyáltalán meg tudnák ítélni, hogy kire hallgathatnak, és, hogy a tanácsot tényleg érdemes-e megfontolniuk.
Trisztán és Izolda között a legnagyobb érzelmek hullámzanak. Kezdve azzal, hogy Trisztán lovag Izolda bátyját (más változatban: jegyesét vagy nagybátyját) öli meg, és ezért Izolda is először bosszút akar állni, de az ébredő szerelem hullámtornya elnyomja ezt a bagatellé váló érzést. Az ilyen mértékű, emberen túli léptékű szenvedélyt a történet azzal próbálja érthetővé tenni, hogy Trisztán és Izolda szerelmi bájitalt fogyasztott - véletlenül. Fontos, hogy az egyik változatban Izolda mindkettőjüknek mérget akar adni (amit hűséges szobalánya cserél át a másik, lassúbb, de pusztítóbb hatású szerelmi bájital üvegcséjére); így a szer hatása részben a testen kívüliség és az érzelmi roham érzete is lehetett - mintha meghaltak volna. Ma már túlságosan is jól ismertek olyan szerek ("köszönhetően" például bizonyos költőknek), amelyek eufóriává szét tudják robbantani a valóság kereteit. Ekkor azonban a bevésődés függősége a szerre irányulna és nem a másik személyre, így itt mégis másról lehet szó.
Úgy tűnik, hogy "egyszerűen" a Trisztán és Izolda közötti "kémia" - vagyis mindössze az, hogy egymás közelébe kerülnek - eredményezi számukra a tudatállapotuk olyan léptékű módosulását, amit a történet kénytelen varázsszerrel magyarázni. Ilyen jelenség pedig valóban létezik, amit számtalan történet és tapasztalat is tanúsít.

Végzetes szerelem

Trisztán és Aranyhajú Izolda egyszerűen nem tekinthetők beszámíthatóknak, ahogy az egyik változat próbálja is őket felmenteni. Együttlétükkor olyannyira más lesz, színekkel telítetté válik a világ, hogy anélkül a szürke valóságban eltöltött percek tökéletesen értelmetlenek. Minden grandiózus és drámai.
Trisztán az otthoni, bretagnei világában megpróbálja az együttélést egy másik nővel, akit ráadásul szintén Izoldának hívnak, összeházasodnak, de mindez csak sápad árnyéka a korábbi szenvedélynek. A távoli ideálnak - Aranyhajú Izoldának - ellentéteként a bretagnei feleség neve Alabástromkezű (vagy Fehérkezű) Izolda, akiből minden szín, minden mély érzelem hiányzik. A mellőzöttség és a féltékenység viszont megvan, így ő lesz Trisztán halálának oka (az egyik változatban a felajánlkozását követő visszautasítás hozza elő a magát halálosan megsértettnek érzett nőből a pokoli démont).
A felfokozottságban torzul a szerelmesek valóságérzékelése. A hagyomány azonban azt mutatja, hogy nem csak a valóság érzékelése, de, szinte mágikus módon, maga a valóság is torzul. (Nagyon fontos, hogy Trisztán nem lovagnak képzeli vagy hirdeti magát, hanem "egyszerűen" lovagként cselekszik!) Ha Trisztán és Izolda lélekben együtt vannak, és egyikük egy határozott irány felé tud mutatni, akkor, akár a legképtelenebb módon, de arra ösvény nyílik - s így legyőzhet Trisztán sárkányt, óriást. Csak éppen az ilyen szenvedély "köde" gyakorlatilag lehetetlenné teszi, hogy jó irányt határozzanak meg.
Egyetlen dolgot viszont semmiképp sem tehetnek meg: nem szabad, hogy egymásban megrendüljön a bizalmuk (mindazon érzelemhullámzás közepette, hogy jó-e, ha egyáltalán a másikban megbíznak), mert ekkor széthullik a mágia, s a világ ellenük fordul - s így lesznek csillagűzött szeretők (star-cross'd lovers - a Rómeó és Júlia alapján). Trisztán halálát pontosan ez okozta, hogy nem bízott abban, hogy Izolda eljön hozzá, Izolda pedig képtelen volt Trisztánja, az Élete nélkül tovább élni.

Megoldás?

Vajon feloldható lett volna ez a helyzet?
Nemes Nagy Ágnes "Trisztán és Izolda" c. verse három részében három főbb szereplőnk gondolatait olvashatjuk, melyeknek első látásra nincs is köze a legenda történetéhez.
http://www.szozat.org/index.php/lira/tartalom/732-nemes-nagy-agnes-trisztan-es-izolda
Mégis, észrevehetjük, hogy Mark király gondolatai alapvetően lefelé, a föld felé irányulnak. Izolda gondolataiban az ég, a felfelé képviselői jelennek meg, de sikertelen megvalósulatlanságukban, kiteljesedés nélkül. Trisztán pedig, mintha vízszintesen nézne körbe és mozogna, az őt üldöző sors hajszoltjaként.
Ha a képeket a legendára kiterjesztjük, észrevehetjük, hogy Mark király alapvetően az általa birtokolt dolgokkal definiálja magát, így Izolda is az ő felesége, az ő tulajdona, bármennyire is a lányt a totális szenvedély Trisztánhoz köti. Trisztán Mark lovagja, így Mark a hűséget követeli meg tőle. Mark tehát alapvetően csak önmagára gondol.
Trisztán és Izolda egyszerűen beszámíthatatlanok, együtt és külön-külön is. Mark az egyetlen, akiben a racionalitás és tervezés képessége felmerülhet (bár az egyik változatban ő itta meg a bájital csöppnyi maradékát, s ezért szerelmes Izoldába). Ha a ragaszkodásán túl tudott volna lépni, és lemond Izoldáról a fiaként szeretett Trisztánja miatt, a szeretők mágikus ereje, a sárkányölő, óriásölő vitézség az ő birodalmát védte és gazdagította volna. De ehhez igazán, és nem birtokolni vágyó módon, azaz önzetlenül kellett volna szeretnie Izoldát.

Varázslat a földön

Balla Zsófia "Tristan" című verse, ugyancsak, mintha nem kapcsolódna a legenda történetéhez, valójában éppen a lényegéből árul el valamit.

Balla Zsófia: Tristan

Harcolok érted. Az édes hús alatt
csonthéjba zárva, sötétbe, a mag,
a mandulatömör. A kéz, a száj
azt bontogatja, ami nem anyag.
Titkod kibökni nem muszáj.

Épp úgy, ahogy a teraszon hagyott
könyv kinyílik – a szél lapozgat ott –
súgva borzong, lobog papírhaja,
mint kukorica szőke bajusza.
Idegennek csattognak a lapok.

Sorsunk kuszán, születetlen vetődik.
Az ég sem érti, bár a könyv nyitott.
S mit nem találtam, mert vakon kerestem:
titkod falán, benned az égi testben
lélektelen láva,
láthatatlan idő világított.


Trisztán legbelső gondolatainak az áramlását olvashatjuk. Az első versszak felvillantja, hogy a szeretett nő testébe zárt lélek legbelsőbb magja Trisztán számára az anyagon túli titok kapuja. A második versszak szerint ez épp olyan, mint ahogy a szél lapozgatta (a ki tudja, ki által - bárki által) "olvasgatott" könyv felett lebeg annak szelleme, ahogy az Élettel végiglapozott Sors könyvének rejtett törvényű minősége lebeg az élők felett. (A törvényeket az Ég érti, de azt nem, hogy az ember miért nem látja és miért nem teszi meg, amit kellene.) És ez a titok olyan időn túli ősanyag, mint a Föld magjának lávája, amely idők feletti minőségű, az Örökkévalósághoz kapcsolódik.
Trisztán számára a szerelme az anyagon és időn túli minőség, a földöntúli, a transzcendens kapuja. Út a mindenek fölött álló, legvégső ideál felé. Erről való lemondás a lélek öröklétének halála lenne, így nem tehet mást, "Harcolok érted".

Kit szolgálsz?

Mark király minden földi hatalom birtokosa királyságában, de a hatalom gyakorlásán kívül mást nem is igazán tesz, alapvetően passzív. Trisztán, a lovag az, aki tevékeny, harcol a királyságra törő külső (óriások és más írek) és belső ellenségek (bárók, törpék) ellen. Izolda a jóra törekvés, a mennyország élő ideálja. Kit szolgáljon tetteivel Trisztán, a hatalom birtokosát vagy a földöntúli ideált? A szerelmesek tragédiája, hogy ez a kérdés egyáltalán felmerül.
Izolda ki mellé álljon, az elvi lehetőségekkel rendelkező passzív potentát mellé, mintegy díszként, vagy a cselekvési képessége miatt tényleges lehetőségekkel rendelkező lovagját támogassa? A szerelmesek tragédiája, hogy ez a kérdés egyáltalán felmerül.
Rendkívül érdekes ez a képlet, ha a három főszereplőt egyetlen emberben megjelenő három törekvés minőségeiként tekintjük. Kis szójátékkal a belső hármas (angol: Threesome) itt Izolálva jelenik meg. Melyik szövetkezzen a másikkal? Cselekvőképességünkkel törekedhetünk a mások által elfogadott, elismert ("jegyzett" - "Mark") javakra és hatalomra, megpróbálva felfelé kapaszkodni a struktúrában királyi pozíció felé, de ekkor egyre halványabbá válhat életünkben az ideál fénye. (De zátonyra futni sem szabad. A folyón a biztonságos hajózást jelentő második vonás szintje a "mark two", mississippi kiejtésben: "mark twain".) Vagy a tevékenységeink keressék az ideált, de akkor lehet, hogy az emberi "civilizációs" struktúráktól messzebb, szinte a vadon kivetettségébe kerülünk? És az ideál szerencsecsillaga inkább ki mellé álljon, a földi javakat és jogokat segítsen halmozni, ami egyre nagyobb passzivitásba visz, vagy segítse, de kényszerítse is ki az aktivitást, ami az élet harcaiban egyre nagyobb lehetőségeket, veszélyes helyzetek megoldásának kulcsait jelenti? Életünk minőségeinek összekavarodott voltát jelzi, hogy ez a kérdés egyáltalán felmerül.

Három világ

A történet rendkívüli érdekessége, hogy a három főszereplő három különböző országból, három világból származik, melyeket tenger választ el, egyben köt össze. Cornwall (a mostani Anglia délnyugati csücske), a Világtengerbe kitüremkedő félsziget a földi hatalmi viszonyokat és harcokat jeleníti meg. A legenda Írországa egyértelműen a démoni szörnyszülöttek (mint óriások és sárkányok), egyben a mennyei szépségek Túlvilága. Az árva Trisztán szülőhelye Bretagne (a mostani francia északnyugati csücsök), egyben az a hely is, ahol Mark hatalmi struktúráitól, de az ideáljától is távol, száműzve, más lovagok és hasonló hétköznapibb emberek között Trisztán normális életet próbál megélni, a földöntúli Aranyhajú Izolda helyett Fehérkezű Izoldával. Bretagne így egyrészt a Lélektó, a születendő (majd az életüket leélt) lelkek helye, ahonnan Trisztán a Világokat összekötő tengeren érkezik Cornwall királyságába. Érdemes Gorvenalt, Trisztán hűséges "őrangyalát" is megemlíteni.
Trisztán kiáll egy fontos próbát (amely elsősorban nem a harckészségét, hanem az önfeláldozását és bátorságát teszi mérlegre), legyőzi a szörnyűséges adót behajtani kívánó túlvilági (ír) óriás démont. Trisztán ekkor egy halálközeli élményt él át, átkerül (csónakon) a túlvilágra (Írországba), a varázslatok otthonába, ahol Trisztán meglátja Izoldát, aki meggyógyítja őt, így visszakerülhet Cornwall királyságába. (Érdemes ezt a jelenetsort a sámánelhívással, a sámán-betegséggel összevetni.) A földöntúli szépség elhozható-e a mi világunkba? Trisztán ehhez újabb túlvilági útra indul és ott legyőz egy sárkányt; az óriás démoni lény még csak a cornwalli földiek életenergiáját szívta el, a sárkány viszont már a földöntúli lények világát pusztítja.
A száműzött Trisztán Bretagne-ban talál menedéket, a "lélektársai", a hozzá hasonló lovagok között. Vajon itt meg tud teremteni egy normális, szürke "hétköznapi" lovagi életet? Bretagne ekkor a normalitás tartományának világát jeleníti meg. Meg tudja itt Trisztán élni Fehérkezű Izoldával a házasság, a párkapcsolat boldog perceit? Mindez csak fakó mása a korábban megtapasztalt Igazi Életnek - jellegtelen és lényegtelen, amihez ragaszkodni sem érdemes. Lélekhasadásos állapot. Érdekes motívum, hogy Fehérkezű Izolda Mark királyhoz hasonlóan kisajátítani akarja a (birtokló módon szeretett) "szerelmét", így valójában (ahogy Mark király is a tetteivel) kipusztítja a szerelmespárt erről a világról. A Bretagne-ba érkező Izolda egyetlen percet sem tölthet a párjával. Izolda azonnal a szerelmese után hal, így még elérhette annak az égbe távozó lelkét és együtt emelkedhettek a földöntúli világba. Ha csak Trisztán szemszögéből nézzük az eseményeket, egy ősibb folyamatot láthatunk. A haldokló Trisztán lelke a jegyesség gyűrűjét küldi el gondolatban lélektársának, majd, a halálával, ahogy a lelke emelkedik az égbe, párjaként megjelenik a mennyei lény, Izolda lelke, hogy elkísérje és vele egyesüljön az öröklétben.
A Világokat összekötő tengerek Víz-alapján Cornwall marsi harctere (Mark, vagyis Marcus jelentése: Marsnak szentelt) a statikus Föld-elemet képviseli, Bretagne a könnyedebb, mozgó Levegőt (így itt teremhetnek harcosok, költők, trubadúrok), míg a legenda Írországa az Ég varázslatokban izzó elemét.

Földöntúli minőségek gondozása

Trisztán és Izolda beszámíthatatlanok, képtelenek az életüket, együttélésüket megszervezni. Ugyanakkor egy varázskaput jelentenek, melyen keresztül mágikus minőség, varázslat kerülhetne be a világunkba. Egyszer csak jobban mennek a dolgok, lehetetlen helyzetek is megoldódnak, kilátástalan harcok győzelembe fordulnak. Képtelenségnek tűnik? A hagyomány nagyon is ismeri ezt a jelenséget. Platónnál ezt olvashatjuk: "az emberi nemek száma három volt, nem kettő, mint most, férfi és nő, hanem volt még egy harmadik is, amely egyesítette magában a kettőt". Ez pedig: az "androgün". "Erejük és bátorságuk szörnyű volt, s gondolkozásuk nagyratörő". S mert "az égbe próbáltak fölmenni s ott rátámadni az istenekre", Zeusz kettévágta őket (ford. Telegdi Zsigmond).
Mit kellett volna tenni? Mark király a hűséget követelte volna meg, hogy ne gyengüljön a királysága, valójában az önzésével elpusztította a szerelmespárt. Így lovagot és ideált vesztve védtelenné tette a birodalmát; ha újabb, a szegények vérére szomjas démoni lény tör az országra, már nincs ellenfele. Egyetlen megoldás az "együttben" gondolkodás lett volna, ami a király kötelessége lett volna. Ehhez viszont nem önmagára, hanem az egész birodalomra kellett volna gondolnia.
A látást elhomályosító varázslat miatt viszont az "együtt"-ben gondolkodás nagyon nehéz. Én nyertem a harcot, bárki lenne mellettem, bárki drukkolt volna, akkor is nyertem volna, nem? Én álltam mellette, s ha másnak drukkoltam volna, akkor ő nyert volna, nem? Az én lovagom nyert, s ha királyként mást küldök, akkor ő nyer nekem, nem? Bár nem engem szeret, de jogom van hozzá, nem? Nem, nem, nem és Nem! A varászszerhez minden komponensből a megfelelő adag és keverési mód kell. És ezt a királynak kellett volna felügyelnie, különben ő csak Mark és nem Cornwall.

Földöntúliság - a földön

Trisztán és Izolda történetében így talán az égi minőségnek a világunkba, a földre elhozásának varázslatos lehetőségét láthatjuk, és az önzések miatti tragédiát. A hatalmasságok (Mark) és a hétköznapi emberek (Fehérkezű Izolda) felelőssége, hogy a valóban (!) ilyen képességű lelkeket felismerje, nekik lehetőséget és segítséget adjon, hogy az "együtt" ne legyen pusztító démonoknak kiszolgáltatva, hogy az "együtt" gazdagodjon.
A megnyíló égi kapu a szerelmesek halálával bezárult, de a legenda őrzi emléküket, és szerelmük pillanatait. Ahogy Platón folytatja: "Mikor pedig rátalál valaki a maga másik felére (...), csodálatos mámorba ragadja őket a barátság, az összetartozás érzése és a szerelem, s nem akarnak elválni egymástól úgyszólván egy pillanatra sem."

2015. március 21., szombat

Dór oszlop romok fölötti magánya


Földre omlanak valaha volt magasztos falak,
gaz veti fel az egykor szép kertet,
mely gondozására áldozta kertésze élete
messze suhanó perceit, óráit, s a
pillanatok mind a múlt éjébe zuhanva
nem térnek vissza soha - és így már
nincs, aki látná mindazt a szépséget,
amit ő látott, és tenné, mit ő tett.
Elvadult ágak fonják, kerítik, szúrják
össze szívünket, hogy égi kertész már
soha nem tud nevelni ott virágot, hogy
teremje tiszta mennyei ízek gyümölcsét...
Én pusztulásnak nem örülhetek, soha
nem vidíthat lelkemen semmibe széthulló,
időbe elfoszló, mi valaha volt kerek s egész.


(A Göcseji Falumúzeum Finnugor Néprajzi Parkjának bezárásakor.)

2015. március 15., vasárnap

Babics Imre - Gnózis (részlet) - Ráérőskultúra-vadon, forrásdugasz-sikló, pohárhódfal


Babics Imre "Gnózis" c. könyve 2013-ban jelent meg, amelyből már az Új Forrás 2003. januári száma ( http://epa.oszk.hu/00000/00016/00081/030103.htm ) is idéz néhány részletet. Az egyik egy látomásszerű panoráma:
     Erdőben járt.
     Ráérős-kultúra vetette magvait el, hogy kultúrdzsungelt telepítsen völgybe, lapályba.
     S a fáknak az ágai mintha ezüstös fejszékben végződtek volna. Kerek leveles nyél mindegyik ág és fejsze a termés, balta a termés.
     Lám, a Kivégző Erdőben járt. Mert valamennyi Ráérőskultúra-vadon, ha megérzi egy új faj eljöttét, azzá alakul, s az lesz legutolsó életkorszaka végén: Hóhérrengeteg.
     Egymást vágják ekkor majd ki a fák, s közben csupaszítják egymás lombkoronáját.
     Szertefutó gyökerükkel felszívják az ezüstöt a földből és a vasat, s a többi közelben nyugvó érceket is, valamennyit. És a telérekből felszippantott anyagot mind átalakítják: fejsze a termés, balta a termés.
     És az utolsó életkorszak a várakozás a nagy viharokra, veszett orkánok bősz erejére, hogy lendüljenek ágak, gallyak, s lombkoronája egymástól csupaszíttassék valamennyi hatalmas fának, s törzseik egymás által a barna avarra döntessék mielőbb: sose lakja be új faj az erdőt. Árnyékot sose leljen s tűzrevalót ez az új faj.
     Szélrohamokban testvérgyilkosok, ámde ha szélcsend áll be, csak áldozatok mind. S nem választ ki egyik sem már gyógynedvet a testéből, a sebére tapassza szélcsendben, mikor épp’ nem tudja kivágni a társát, s így lassítsa halálát, nem, nem. Várja a véget minden egyes fa az erdőben, hol ment szomorúan.
     S mind várnak szélcsendben hosszú szélrohamokra, s szélrohamokban nem várnak szélcsendre: pihenni nem kívánnak a fajtárs-mészárlásban; alattuk gyűljön az elkorhadt gally és mélyedjen a sok-sok vágás törzseiken.
     Sohasem látsz emberi térben hóhért, kit, ha nyakaz valakit, közben lenyakaznak. Emberi térben nem látsz áldozatot, ki, miközben bordáit belerugdossák tüdejébe, halálra korbácsolja a gyilkosait. Nincs büszke alázat, nincsen. Csak gőg, csak tehetetlenség. Csak erőszak, csak megadás. Csak győztes, csak vesztes. Különállók mind, s erdő sohasem.
     Nincs erdő emberi szívben.
     S Ráérős-kultúra nevelte vadonban elindult újra. Fajok búcsúznak, a legbüszkébbek. A létnek búcsút intenek ők, legalázatosabbak is egyben.
     Így távoznak üveghangyák, hármas homokórák. Egykor a vén fákon meneteltek sorban a hűvös lombkoronába. Fejükből hullt a homok le a torba és onnan potrohba. A duzzadt potroh, akárha mind, mind nőstény élne a hűvös lombkoronában.
     S holdfény.
     És lefelé meneteltek, a potrohuk ekkor mind, mind szórta a torba a terhét, s onnan a fejbe hullt le a sárga homok, széles fej, akár katonáké.
     S napfény. S szívta a fűszálak zöldjét, ahol éltek, lenn, a tövében a fáknak.
     Immár nem menetelnek. Nemtelenek. Sorakoznak a legközelebbi kidőlő vén fa alá. Testükben elosztva egyenletesen mind, mind a homokszemek és ugyanannyi a fejben, a torban, s potrohban: három sárfélgömb összetapadva.
     S nincs holdfény és nincs napfény: az Idő szabadultan jár-kel a Térben.
     S várnak: a korhadt törzs zuhanása megszűntesse az életük és morzsolja fakéreg szét hármas homokórájuk, s az üvegcserepek mind megtöretettként szórják az avart teli és a sok-sok három sárfélgömb a humuszba kerüljön.
     Emberi térben csak nőstény, csak hím. Csak ilyen, csak másmilyen. Érdekes egy faj. S búcsúzkodni nem óhajt.
     Ámde helyette lobogtatják farktollaikat, mint zsebkendőt a fehér mártírmadarak. S valamennyi tolluk a bőrüktől elválik, akárha elernyedt ujjpercek közül elszáll zsebkendő, tovaröppen. S elviszi tolluk a szél, pihetoll, farktoll, evezőtoll.
     És gubbasztanak ők csupaszon vén fák tetején és csapkodnak körülöttük az ágak, fejsze a termés, balta a termés. S nem menekülnek az ön - rabul ejtők.
     Csak tolluk menekül, s a csapások alatt odavesznek mind, s az üvegcserepekre lehullnak. S tollak a szélben, mintha kavargó, hószínű sírhantja a fajnak.
     S emberi térben csak rabtartó, csak rab. Az új faj. Mindig utat jár, mindig utat választ, ahelyett, hogy tartalmazná mindet, s minden irányba suhanna egyhelyben gubbasztva.
     Folyó partjára jutott a Ráérős-kultúra nevelte vadonban.
     A víz is búcsúzott: forrásdugasz-élőlény kitenyésztés volt ez a búcsú. Készült rá évezredek óta. Siklókat vett rá, hogy az árral szembeni úszást megkedveljék. És sok ezer sikló születése kellett, hogy megkedveljék meredek zuhogókon át az előrejutást, s az erős sodrást, hogy imádják. S mindig feljebb s feljebb éltek az új ivadékok, s egyre nagyobbak lettek, s mindegyik egyre kövérebb, mert a folyó ellátta a fajt finom ennivalóval.
     És az utolsó siklók már ott éltek a forrás közvetlen közelében. A víz erejét leigázták, semmibe vették átalakult testükkel.
     A búcsú perce, hogy eljött, egy közülük sugalomra elindult és behatolt a sötét hasadékba. Fivére utána. És ez a pár a folyó forrását eldugaszolta, sikló pár, forrásdugasz-élőlények azóta.
     S emberi térben nincsen ilyen, nincs. Csak ki halált oszt, csak ki halált vár. Kettéosztva, magányosan élnek, eldugaszolva magukban a teljességet.
     Olyasmi ez, valamint ha a torkolatát a folyó teleszórná századok, ezredek óta kövekkel: a tenger elé nagy gátat emelne magának, a sós vízzel keveredni, hogy sose tudjon, meg sose ismerhesse a nála szebbet, a nála nagyobbat, mely befogadja a sodrát.
     Ráérős-kultúra folyója ilyet sose tenne.
     És átkelt a folyón. A pohárhód vitte a hátán.
     S búcsúzott a pohárhód is; poharát odacsapta egy vén fához, üvegpoharát, melyben kicsi, kortynyi víz mindig volt. Abban nézte magát, sohasem tett mást, soha, mert a tükörkép él odalenn, s a pohárhód régen eloldoztatta magától.
     S így az a másik éli helyette az életet. Így az a másik a hódvár sürgő-forgó építője, a másik a nyüzsgő gátmagasító. És így ő a családalapító, gondos társ, apa. S így az öregszik; szőre kihull és egykor erős foga is kitörik majd, mellyel a fáknak törzsét kettérágta.
     Kimúl, s a helyébe a néhány hullámzó vízcseppben utódai lépnek. Az életük eltelik, és a pohárhód mégsem öregszik; időtlenként bámulja a törzset, mely szempillantásából fakadott, a Pohárhód nemzetséget.
     Nem, mint emberi térben, ahol jó nemzeni, mámoros és kényelmes foglalatosság, s ölni nehéz.
     Ha egyetlen egy ember az emberiséget vágyná elpusztítani, mondjuk, az ősapa, hosszú korszakot átívelve megint az anyagba bukó, hogy véget vessen e fajnak, megbirkózni e roppant nagy feladattal már nem tudna. Megannyi özönvíz kell ide, földrengés, a kataklizmák sokasága már, de talán még az sem elég, marad akkor is egy-két túlélő, eltöltve reménnyel, hátha talán most...
     S ebben a térben fáradság sokasodni, a kéjnek nincs hozzá köze. S ölni, akár részeg poharat tör, oly könnyű, hogy az óvott fajnak magva szakadjon.
     S nem, mint emberi térben, ahol csak megszületendők, csak haldoklók. Csak gyönyörűség, csak keserűség.
     És elhagyta az erdőt.
     És alacsony, csenevész fák közt járt, térdéig, ha felértek a törpe növények. És nem tudta, milyen tájék ez. Tundra talántán? Vagy hol jár?
     És megdermedt, mert emberi hangot hallott közvetlen közelében, igen gunyoros hang:
     - Alvajárás frakkban, Bélám? Ez valami új?
     - Emlék.
     - Okos. Látom, végre felébredtél. Tudod, hány óra van?
     - Nem.
     - Hajnali fél kettő.
     - Igen.
     - Ja, így könnyű! Már legalább tíz perce itt körözöl a szobámban. Maradhatsz, de ha rálépsz valamelyik bonszai fácskámra, szétkaplak, mint bolond a biciklit. Megértetted?
     - Igen.
    
A részlet kezdete egy misztikus fantáziavilágba való utazásnak tűnik, azonban némi képzelőerővel (és a másutt említett hármas elemzési módszerrel) jól értelmezhető - a leírás részletességének megfelelő pontosságig. Az utolsó sorok pedig pontosan megadják a "fantáziavilág" általános kulcsát: itt a Béla nevű szereplő éjjeli-hajnali álomjárásának a képzeletében e megjelenő árnyképeit olvashatjuk (δωδεκάμετρον).

A félálomban járt út vége a tundrához hasonlatos "csenevész fák" közé vezet, amelyet az Emlék nevű szereplő a bonszai fácskáinak nevez meg.
Előtte a folyó forrása környékén lévő pohárhódok faláról olvashatunk. Ez mintha egy vizit lenne a konyhában, ahol a mosogatóban az egymásba rakott-tornyozott poharak egymásmellettisége egy falat alkotna, az egyikben még "kicsi, kortynyi víz" is van, tükörként remeg annak az alján. Az egyik csupasz pohárra mintha a csorbaság várna: "szőre kihull és egykor erős foga is kitörik majd". A pohárhódfal elállni látszik a víz útját, és ez a "pohárhódokat" megelőző képben van kibontva: a gát elállja az édes útját a nagyobb, a sós tengernyi méretű felé, s ez a kép mintha az elit irtózását tükrözné a megszámlálhatatlanul sok idegen mástól: "a tenger elé nagy gátat emelne magának, a sós vízzel keveredni, hogy sose tudjon, meg sose ismerhesse a nála szebbet, a nála nagyobbat, mely befogadja a sodrát" - pontosabban: befogadná.
Az ezüstös csillogású folyó, egyben a sikló valószínűleg a mosogató csapjából folyó víz. Az árral szemben felúszó, forrásdugaszoló siklópár pedig az ezüstösen csillogó csap falba vezető csőpárja, ahogy a "siklók" "víz erejét leigázták, semmibe vették átalakult testükkel" - ezüstös fémmé alakult testükkel.

A rész kezdetén a Ráérőskultúra-vadon vidékén jár Bélánk, ahol "Kerek leveles nyél mindegyik ág és fejsze a termés, balta a termés". Nos, ez a könyvespolc és esetleg a feltornyozott könyvek. Ez a "Ráérőskultúra" vadonja, hiszen, ha a túlélésért való küzdelem elvenné minden időnket, sosem írna senki semmilyen könyvet. És, minden (könyv)termés balta és fejsze, hiszen ahhoz fáknak egész erdőit vágják ki; s lapok a levelek.
Az élő természet áramló idejét fagyott pillanattá merevítő nyomtatott szavak egyben egymásnak gyilkosai, ahogy egyik könyv gondolatával vitázik a többi. Az új divatos szemlélet öli a régit - "Hóhérrengeteg", s van, amiből tűzrevaló lesz. "Egymást vágják ekkor majd ki a fák, s közben csupaszítják egymás lombkoronáját".
És mi a jobb, a nyugodt semmi, vagy a támadások szélrohama? "Szélrohamokban testvérgyilkosok, ámde ha szélcsend áll be, csak áldozatok mind", mert, az igazi halál az érdektelenség elfelejtettsége. "S mind várnak szélcsendben hosszú szélrohamokra, s szélrohamokban nem várnak szélcsendre".
A "Ráérőskultúra-vadon" így a felmagasított egók harcmezőjeként jelenik meg: "Csak gőg, csak tehetetlenség. Csak erőszak, csak megadás. Csak győztes, csak vesztes. Különállók mind, s erdő sohasem" - vagyis nincs igazi együtt-teremtés, igazi együtt-Lét.
A könyvek vadona mellett "üveghangyák, hármas homokórák". Ez leginkább üvegfélgömb virág"cserepek"  hármasainak látszanak, amely hármast vagy fonat fog össze egymás alá, s akkor a könyvespolcról - vagy az mellett - lóghat lefelé, vagy összeszerkesztve (fémlábak?) áll.(Inkább lóg.) Az üvegek alján föld, s így hármas homokórának tűnnek, egyszersmind felfelé (az egyik) és lefelé (a másik) mászó bogaraknak: "Testükben elosztva egyenletesen mind, mind a homokszemek és ugyanannyi a fejben, a torban, s potrohban: három sárfélgömb összetapadva".
Majd visszatérünk a könyvekhez, és ott vannak a "farktollaikat, mint zsebkendőt" lobogtató "fehér mártírmadarak", és "gubbasztanak ők csupaszon vén fák tetején" ("és csapkodnak körülöttük az ágak, fejsze a termés, balta a termés"). A fehér toll a könyvbe belekötött fehér szövet könyvjelző madártollszerű szálai.

§

Jász Attila költő a könyvről szóló ismertetőjében
http://bookline.hu/product/home!execute.action?_v=Babics_Imre_Gnozis&id=120758&type=22
azt írja, hogy "Babics Imre Gnózisa miről szól, azt csak a Jóisten tudja. Talán a világ működésének és szerkezetének megfejtéséről". A fenti, elérhető részletek leginkább egy sajátos, mély világlátást mutatnak.
Illetve ezt olvashatjuk az ismertetőben: "Néhány olyan művet ismerünk csak a világ irodalmában, amit nem a szerző írt, csupán médiumként működött közre". Ez nagyon különös kijelentés, különösen egy költőtől, hiszen a művészet lényege, hogy egy, a mindennapi szemléletnél magasabb, átfogóbb egyben mélyebb, lényegibb szempontot tudjon megmutatni, amelyhez a hétköznapiságon túli tudatállapot szükséges, ami az egyént egyszerre a kiterjedő személyes jelenlétbe és az egyénen túliságba viszi. Az, aki számára idegen ez a folyamat, úgy érezheti, hogy valaki más alkotott. A hagyomány szerint kaphat a művész más szellemi minőségektől segítséget. Lehetséges tiszta médiumitás is, például, a révületben történő regélés, amikor a meghívott, megidézett szellemi minőségek üzennek, az ilyen "alkotások" azonban a közvetítő személyiségétől már függetlenek, illetve sajátos jellemzőkkel bírnak.
Az idézett szövegben leginkább a személyes élmények-érzések költői átfogalmazásait láthatjuk, és médiumi szövegeknek nem látszanak nyomai - legalábbis a fenti idézetekben nem (a teljes könyv nekem nincs (még) meg).


§

Beszélgetés Babics Imrével a kiadás körül:
http://www.konyv7.hu/magyar/menupontok/felso-menusor/folyoirat/az-ember-angyali-rebusz--beszelgetes-babics-imrevel

És korábban:
http://www.terasz.hu/terasz.php?id=irodalom&page=cikk&cikk_id=10184&rovat_id=155

2015. március 1., vasárnap

Source Code / Quantum Leap

A "Világhagyomány" módszer szerint a filmek és más alkotások értelmezésének egy kulcsa, ha azokat álomszerűen, adott szimbólum-helyettesítésekkel újraélt helyzeteknek tekintjük. Ezért az elemzést csak a film megnézése UTÁN célszerű olvasni, különösen, mert - SPOILERS - a történet kulcsmomentumai is elhangzanak. Az elemzési kísérlet - mint hipotézis - úgy ellenőrizhető, hogy az így átfogalmazott, lényegében esetleg teljesen másról szóló történet ráilleszthető-e az eredetire, és megmagyarázza-e annak hangsúlyait és sajátosságait.

A Chicago felé tartó vonaton bomba robban, sok-sok áldozattal, és feltételezik, hogy hamarosan újabb, sokkal nagyobb léptékű terrorcselekmény fog következni. A főhős egy korábbi akció közben majdnem meghalt, torzóként életben tartott katonai helikopterpilóta, akit valamely szupermasinával vissza tudnak vinni a robbanás előtti 8 percbe, hogy kiderítse, ki lehetett az elkövető.
A történet az időhurok témaköréhez sorolható, mivel a többször "visszajuttatott" főhős itt is ismételten próbálkozik, amíg rátalál, hogy hogyan kellene viselkednie, hogyan tud a helyzethez a legjobban illeszkedni, s azt a legpozitívabb irányba fordítani.


  • Schmidt Éva: Jelentések Szibériából (Schmidt Éva Könyvtár - I.)
  • Somfai Kara Dávid, H. Kollmann András: Eleven szellem (2000) 
  • Erdélyi Péter: Élő rokonaink Szibériában (Schmidt Éva riport) 
  • Halmy György: Ősök ösvényén (1992)
  • Munkácsi Bernát (1860-1937): Vogul népköltési gyűjtemény (I-IV)
  • Diószegi Vilmos: A pogány magyarok hitvilága (1978)
  • Kerezsi Ágnes: Sámánok, varázslók, látók – különleges képességű emberek az obiugoroknál
    (in. Studia Caroliensia, 2006.3-4)
  • C. G. Jung: Bevezetés a tudattalan pszichológiájába 
  • Petőfi Sándor: János Vitéz
  • Székely Orsolya és t.: Lélek, el ne hibázd – Szibériai sámánizmus – osztjákok
    – Schmidt Éva gondolatai
A filmben négy-öt olyan nagyobb jelenség (fenomén) átfogalmazását láthatjuk, amelyek közismertek egy (Schmidt Éva kifejezése alapján) "túlvilági know-how-val" rendelkező hagyományos társadalomban, a modernitás szemlélete számára viszont csak bizonyos (ál)technikai hókuszpókuszok segítségével lehet elfogadhatóvá tenni. A modernitás alapvetően technicista szemléletű (groteszk módon, még a hiedelmeiben, például ezotériában is), így az - elvileg - bárki (különösen a "véleményalkotó") által megismételhető tapasztalatokban hisz. Ennek szélső helyzetei a csupán pénzért megvásárolható élmények, például hétvégi mágusképzők, akár pszichodrogok. A modernitás így egy különös "legnagyobb közös osztóra" szűkítette le a világlátást, a Gauss-görbe középen dagadó nagy átlagára, ami egyre inkább idegenkedve és elutasítva tekint minden eredetiséget. A nyitottságot egyre inkább a saját eszmék, hiedelmek rendíthetetlen börtönfalai váltják fel. Érdekes indikátor a nyelvhasználat egyszerűsödése, amely biztosítja a megfogalmazottak közérthető egyértelműségét, valamint a helyesírás és a nyelvtani szabályok mitizálása. Ez, nem meglepő módon oda vezetett, hogy a bonyolultabb, képesebb szövegek szinte mindenki számára egyszerűen érthetetlenek. Olvassunk el egy, akár csak száz évvel korábbi verset, vagy szöveget! És, ha a nyelvhasználat kihat a gondolkodásra, mit prognosztizálnánk?
A valóság megismerhetősége, illetve, az episztemológia egyik alapvető, "adekvációs"-problémájaként fogalmazható meg az, hogy a megismerő ember csak olyan jelenséget képes elfogadni, ami beleesik a közvetlen (átélt) vagy közvetett (számára hitelesnek tartott forrás által közvetített) tapasztalati tartományába (ez a Tizenkét majom egyik fő kérdése is). Az, ami ezen túl van, az már a nyíltság kérdése, a nyíltság próbája. Az adekváció másik oldala pedig az, hogy MIÉRT szeretnénk hinni valamiben, például a modernitás-technicizmus kizárólagosságában, egy csinos összeesküvés-elméletben, mitizált történetben vagy ezoterikus tanban?    
A legnagyobb kérdés pedig talán az, hogy ha bármilyen módon leszűkítjük a valóság megismerésének a tartományát, nem vesztünk-e el olyan ismereteket, módszereket, amelyek adott esetben létfontosságúak lehetnek? A "Source Code" válasza - bár a tudományos-fantasztikum szimbólum-rendszerébe van átfogalmazva - erre egyértelmű.

Az első kérdés az, hogy a főszereplő pilóta élőnek vagy halottnak tekinthető-e? Mindenki halottnak tudja, lényegében csak a tudata-szelleme él. A hagyományos kultúrákban pontosan ismert, hogy a hirtelen, felkészületlenül meghalt lelke "itt ragad" a föld közelében, legalább addig, amíg az eredetileg tervezett életideje le nem jár. A hantik, manysik azt mondanák, hogy minden embernek a születésekor az Élet istenasszonya - Káltes-asszony - meghatározza, hogy meddig élhet. (Annak leteltével az ember egyik lelke kiszáll a testből, a másik még pár napig életben tarthatja - ekkor a lélek sorrajárja azokat, akik az életében fontosak voltak számára és elbúcsúzik, például álomban; ezt a vándorlást egyes érzékenyebbek észlelik is.) Az előre megszabottnál hamarabb félbeszakadhat az élet, de addig nem várják a "túloldalon". 
A helikopterpilótánál pontosan ez a helyzet. Egy katonai akció közben, felkészületlenül kapta a halálos sebet. (Történetünkben az időelőttiséget csak fokozza, hogy a főszereplőnek az apjával való viszonya rendezetlenül maradt.) Kezdetben nem is tudatosul benne a halála; egy "kapszulába" képzeli el magát. "Látom, hogy a kezeim és lábaim mozognak" - mondja, de ezt csak a képzelete teremti meg: "Azt képzelem, hogy életben vagyok? Azt, hogy ebben a kapszulában vagyok?" Érdemes mindezt annak a fényében tekinteni, hogy a "Forráskód" laboratóriuma, amely a torzóvá csonkolódott pilótát életben tartja, hasonló "kivetülés", egy adott helyzet magyarázataként összeállt képzeleti modell.
Amikor a pilóta meghallja halálhírét, a kötődése kezdi felmondani a szolgálatot, de, valami mégis itt tartja.

A főszereplő másik jellemzője, amit a történet során fokozatosan ismerünk meg, hogy mindig közösségben gondolkodott. "Arra születtél, hogy hős legyél" - mondja neki a kísérlet kegyetlen vezetője - "Még az apád is ezt hiszi. Amit jobban csinálsz másnál, az az emberek megmentése". A pilóta kapitány (vagyis: százados) a halálakor a tűzharcban is egy őrmestert ment meg. Segítőkészségéhez kiváló megfigyelőképesség és tettrekészség párosul. A hagyományos kultúrák az ilyen embereket "erős lelkek"-ként ismerik, akik önmaguk keretein túllépve képesek önzetlenségben gondolkodni, és ekkor haláluk után megmarad a szellemük bizonyos része, mely az egón és karakteren túli, és adott feladathoz kapcsolódik - ami itt az embereknek egy agresszív tettől való megmentése. A kirgizek az ilyet "eleven szellemnek" nevezik. A hantik-manysik elmondása szerint pedig esetenként, nagyon ritkán észrevehető, hogy bizonyos események különös fordulatot vesznek, mintha egy nem régen elhunyt akarata teljesülne. Ha az elhunyt szellemének segítő szándékú aktivitásáról többször is meggyőződnek, akkor védőszellemnek tekintik, és megteremtik vele a kommunikáció lehetőségét, hogy a nagyobb (bár másabb) áttekintőképességével segíthessen.
Úgy tűnik tehát, hogy idő-előtti halála miatt a pilóta a föld közelében ragadt, a segítő személyiség-szerkezete miatt pedig ideiglenesen őrszellemé válhatott.
Idő előtt, fájdalomban


Milyen módon segíthet egy "eleven szellem"? A hagyományos kultúrákban erre többféle módszer is volt. A modernitás szemlélete esetén ironikus, hogy napjainkban szinte csak a negatív minőségekhez való kapcsolódást hagyja nyitva. A pozitívum minőségei így alapvetően az észlelési határ alatti sugalmazás útján tudnának segíteni a mai modern szemléletű, önérvényesítést hajszoló, mindent szétracionalizáló, így redukált lelkivilágú káosz-pszichéknek. A halállal darabjaira hullik a lélek, a szellem; ekkor az ego, a személyiség karaktere szétfoszlik. Ha azonban valaki az életében önzetlenül és kitartóan tett valami értékeset (és itt nem vélekedések vannak, hanem az Igazság, megmérettetés), akkor a szelleme aktív maradhat és becsatlakozhat a minőséghez tartozó szellemekhez - a hagyományos kultúrák szerint.
Abban az esetben, ha az életében valaki valódi tiszta önzetlenséggel próbál valamilyen helyzetet vagy más problémát megoldani, akkor a tudatállapota megváltozhat olyan módon, hogy egyfajta rezonanciával, ráhangolódással a helyzethez-"témához" tartozó minőség, minőségek hozzá tudnak kapcsolódni, amit például megnövekedett intuícióval vehet észre. Ilyenkor akár teljesen megváltozik az ember, mintha egészen más személyiség lépne a helyére. C. G. Jung ezt úgy írta le, hogy ekkor egy archetipikus-ősminta veszi át a psziché fölött az uralmat. "Már sokszor megkérdeztek, hogy honnan is származnak az archetípusok vagy ősképek? Azt hiszem, eredetüket nem lehet másképpen megmagyarázni, csak ha föltételezzük, hogy ezek az emberiség állandóan megismétlődő tapasztalatainak a lecsapódásai." Illetve: "Az archetípusok, úgy látszik, nemcsak állandóan megismétlődő tipikus tapasztalatok bevésődései, hanem a tapasztalat szerint olyan erők vagy tendenciák is, amelyek ugyanilyen tapasztalatok megismétlésére irányulnak. Ha ugyanis egy archetípus az álomban, a fantáziában vagy az életben feltűnik, sajátos "befolyást" vagy olyan erőt hoz magával, amely numinózusan, azaz megbűvölően vagy cselekvésre ingerlően hat." [C. G. Jung: Bevezetés a tudattalan pszichológiájába (ford.: Nagy Péter)]
"Quantum Leap" címmel egy egész sorozatot láthatunk arról, ahogy epizódról epizódra valaki nehéz helyzetbe keveredik, és a köztes térben ragadt főhős ekkor, szinte archetipikus-ősmintaként megszállja őt és így megoldódik a helyzet; arra az időre egy egészen más személyiség jelenik meg. Érdemes megfigyelni a - csak a főszereplő által látható, őt kísérő - hologramot is, aki őrangyalként vigyáz rá.


Kompatibilis
A Forráskód történetében a pilóta szelleme a végzete felé tartó vonaton egy másik férfi testében próbálja megakadályozni a katasztrófát. Hallhatjuk a magyarázatot: "Az összes utas közül ő volt a legjobb kapcsolat. Ti ketten kompatibilisek voltatok a test szerkezetében és idegrendszerben". Kicsit furcsa, hogy ez pont egy történész-professzor, mivel inkább olyanok az alkalmasak, akik nem a saját nevük építése köré szervezik az életüket, illetve, nem a saját, erőteljesen védett koncepcióik szögesdrótjai mögé zárják a gondolkodásukat, de a többi utast elnézve, lehet, hogy mégis, ő volt a legnyitottabb és legérzékenyebb, a szükséges határozottsággal.

Időzítés - a kapun át
A főszereplő az egyik jelenetben a bezáródó vonatajtón próbál átjutni, kiugrani a robogó vonatból. Láthatjuk, hogy jó időzítés szükséges, elkapni a megfelelő pillanatot az inkább záródó lehetőségek közül. Majd ott, a fenti száguldás után a más sebességre, dimenzióra való átállás, forgás, pörgés - nem minden sérülés nélkül. Hiszen itt minden beton-szilárdságú (angol "concrete" jelentései: "beton", "konkrét", "kézzelfogható", "szilárd", "valós"). Ha ez annak a képe, ahogy egy "eleven szellem" megpróbál egy, a mi valóságunkban élő tudatához kapcsolódni, hát, akkor az sem lehet egy egyszerű dolog.

Szilárd talajra
A negyedik, a hagyományos kultúrákban jól ismert jelenség, amely itt a filmben a tudományos-fantasztikum szupermasinájává van átfogalmazva az, hogy a világunk minden történése "beíródik", feljegyződik egy különös helyre, ahonnan azokat "le lehet olvasni". Egy viszonylag közismert a Szellemi-tár, amit Akashának is neveznek. (A szó valójában "szellem" jelentésű, egyben a középen lévő ötödik elemet jelöli.) Az, aki rá tud hangolódni adott információtárra és azon belül adott helyzetre, az a képességeinek megfelelően több vagy kevesebb és pontosabb vagy torzítottabb ismeretet tud onnan "lehívni". A főszereplő pontosan ezt teszi, végig-"szkenneli" a robbanáshoz vezető helyzetet, és ezt mintha szellemként tenné, hiszen a tetteit akár gondolatkísérletek manifesztációinak is tekinthetjük, mivel azoknak semmi következményük nem lesz a következő "konfigurálásra".
Ez a feljegyzett információ lesz az ismeret "Forrása", amit pedig a filmen átfogalmazva látunk, az pedig egy módja annak működtetésére - Forráskód, "Source Code".

A hagyományos kultúrák tanúsága szerint a halál ideje körül megnyílik az "ég", az élők és a szellemvilág közötti kapu, amit az érzékenyebbek többé vagy kevésbé éreztek - ez a szertartások egyik lényege is. (És ezt hiába magyaráznák egy tudósnak, mert ő, ha nem érez semmit, mindezt a hiedelmek körébe tolja.)
A közelmúltban és idő előtt meghalt főszereplő, aki egyben "erős lélek", kapcsolódni tud a történés "feljegyzéseihez", végig tudja elemezi azt. Kapcsolódni tud a robbantásban meghaltak lelkéhez, emléknyomához. Ezt sci-fi képekké átfogalmazva halljuk: "Az agy egy elektromágneses tér, amely feltöltve marad egy rövid ideig a halál után is. Az áramkörök nyitva maradnak. Ami érdekes az agynál, hogy tartalmaz egy rövid memória nyomot, amely maximum 8 perc." Az elhunytak megnyitották a szellemvilágot, így a pilóta nagyobb környezetet is képes áttekinteni.
Itt, a "Forráskódban" a főszereplőnek lehetősége nyílik arra is, hogy az apjától elbúcsúzzon. Hogy ez milyen módon történt meg, az valójában mindegy; lehet, hogy az apja már meghalt, vagy lehet, hogy a "felettes énjével" tudott beszélni - ekkor ezt az apa akár álmodhatná is. A fontos, hogy megtörténhetett.

Hol is van ez a labor? Alapvetően két főbb szereplőt látunk itt. "Goodwin"-t, aki szinte őrangyalként vigyáz a főhősre, segíteni és irányítani próbálja. A kísérlet vezetője pedig az ördöginek bemutatott Rutledge, aki sánta és akinek a neve is a vörösre utal - "vörös szirt", ami hajthatatlan és kemény. De vajon nem csak a főhős érzi ambivalensnek a helyzetét? Az örök nyugalom helyett itt tartja a segítőkészsége, és ezt a helyzetet egyszerre lehetőségként, de kényszerként is érezheti, amit két szereplővé vetíthet ki.

A főhős "szkennelése", elemzése megtalálja a robbantót. A segítő szándék késztetése azonban annyira erős, hogy újra visszatérne és lejátszaná azt a változatot, amelyben meg tud menteni mindenkit. Valójában azonban már mindenki halott. Mi történik akkor? Valóban egy másik, párhuzamos világ teremtődik?
A főhős a történet során érzelmileg egyre közelebb kerül a vele szemben ülő fiatal nőhöz. Meg tudja menteni a nőt? Meg tudja menteni az utasokat?
A történet pontosan elárulja, hogy valójában már mindenki meghalt, többé-kevésbé beleértve a főhőst is. A módszer tapasztalata azért szükséges, hogy jövőbeni (!) terrorcselekményt tudjanak megelőzni. Mert, ha a fenti technikák akár csak részben elérhetők lennének, akkor a lehetőség-kényszer kettősnek valóban mondhatnánk, hogy "Egy új világot hoztatok létre", ahol egyetlen (!!!) elfedni vágyott szándék sem maradhatna rejtve. Mert mindezt az az erő irányítja, ami arra törekszik, hogy "Minden rendben lesz" ("minden", vagyis nem csak "én", vagy a mi "hősies" országunk a többiek rovására). "Goodwin" - vagyis végül a jó nyer.
A megválthatóság látomása
És megfagy az idő...
Főszereplőnk az egyik utolsó cselekedetével visszamegy az utasok közé és a vidámság néhány felhőtlen pillanatát hozza el számukra pontban akkor, amikor megfagy (számukra) az idő. Minden kimerevedik, megáll, majd mégis, a vonat továbbhalad a paradicsomként mutatott Város felhőkarcolói felé. Az agresszív rosszakarattól az ártatlanokat megvédő "eleven szellem" megmentette a lelkeket - ahogy a korábbi látomásában meglátta ennek a lehetőségét. A robbantás miatt fájdalomban és zavarodottságban meghalt fiatal nőt el tudta kísérni, egészen a Felhőkapuig. (Ez a neve a film végén látható szobornak.)

...still...

A "Paradicsom" felé

"Ott örökös tavasz pompájában élnek"
A főhős szelleme újra széthasad, egyrészt megérkezett a "Felhőkapuhoz" az örök nyugalomba a "lélektársával", másrészt pedig az "eleven szelleme" tettre kész, hogy segítsen újabb és újabb kilátástalan helyzetekben és kapcsolódhasson - ha talál olyat, aki "kompatibilis"(...)"a test szerkezetében és idegrendszerben", aki megértheti és rá tud hangolódni a "Forráskódra".

A Felhőkapunál