2015. október 20., kedd

Óceánia

Parti homokba fúrom az ujjaim
ágait, míg hullám hűse fonja és
vonja kezem el messze a parttól
a végtelen éjek mélye felé

2015. október 18., vasárnap

"hiába már" (?)

Hajnalban álmomban egy ifjú dadaista költő nagy pátosszal a következőt irományát szavalta:

hiába már a hiába-már,
ha hiába már a hiába-már,

mert hiába már a hiába-már,
ha minden-minden hiába már.

mert hiába már a hiába-már.
hiába már; a hiába-már...


Arra gondoltam (álmomban): talán a szavak túlértékeltek. Vagy az ifjú dadaista költők.
A költői est házhoz, álomhoz jött...

A szakmainak tűnő közönségből valaki azt kezdte sejteni, hogy a költő némi, ma nagyon divatos hallucinogén főzetet is használt.
Mire felállva, mintegy vers-versenybe öltöztetett riposztként ő is megszólalt:

ha valaki túl' szereti a lét,
ami elhozza neki Léthét,
hogyan szerethetné létét...


(Álmomban a "túl" egyszerre két, igekötői jelentésében is megjelent.)

Végül egy film hangulata jelent meg...
Mes nuits sont plus belles que vos jours (1989)
(Nem szabadna örökös napfogyatkozásban élni)

2015. október 14., szerda

Radnóti Miklós: Nem tudhatom... (elemzés)



Radnóti Miklós: Nem tudhatom…

 
Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent,
nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt
kis ország, messzeringó gyerekkorom világa.
Belőle nőttem én, mint fatörzsből gyönge ága
s remélem, testem is majd e földbe süpped el.
Itthon vagyok. S ha néha lábamhoz térdepel
egy-egy bokor, nevét is, virágát is tudom,
tudom, hogy merre mennek, kik mennek az uton,
s tudom, hogy mit jelenthet egy nyári alkonyon
a házfalakról csorgó, vöröslő fájdalom.
Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj,
s nem tudja, hol lakott itt Vörösmarty Mihály,
annak mit rejt e térkép? gyárat s vad laktanyát,
de nékem szöcskét, ökröt, tornyot, szelíd tanyát,
az gyárat lát a látcsőn és szántóföldeket,
míg én a dolgozót is, ki dolgáért remeg,
erdőt, füttyös gyümölcsöst, szöllőt és sírokat,
a sírok közt anyókát, ki halkan sírogat,
s mi föntről pusztitandó vasút, vagy gyárüzem,
az bakterház s a bakter előtte áll s üzen,
piros zászló kezében, körötte sok gyerek,
s a gyárak udvarában komondor hempereg;
és ott a park, a régi szerelmek lábnyoma,
a csókok íze számban hol méz, hol áfonya,
s az iskolába menvén, a járda peremén,
hogy ne feleljek aznap, egy kőre léptem én,
ím itt e kő, de föntről e kő se látható,
nincs műszer, mellyel mindez jól megmutatható.


Hisz bűnösök vagyunk mi, akár a többi nép,
s tudjuk miben vétkeztünk, mikor, hol és mikép,
de élnek dolgozók itt, költők is bűntelen,
és csecsszopók, akikben megnő az értelem,
világít bennük, őrzik, sötét pincékbe bújva,
míg jelt nem ír hazánkra újból a béke ujja,
s fojtott szavunkra majdan friss szóval ők felelnek.


Nagy szárnyadat borítsd ránk virrasztó éji felleg.

A vers eleje így kezdődik: "Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent". Azonban mindjárt két szempontot is olvasunk, először "nekem szülőhazám", "messzeringó gyerekkorom világa", majd pedig: "Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj". Elsősorban ez a két szempont váltakozik: a "lentről", pontosabban: belülről, azaz résztvevőként való látásmód, és annak ellentéte, a fentről való dehumanizált látásmód, mely pusztítandó célpontokat lát.
Az (ember-)idegen felső, gépies látásmódra váltás előtt a "nyári alkonyon / a házfalakról csorgó, vöröslő fájdalom" keserű képe jelenik, annak az előérzete, ahogy az éppen még "lángoktól ölelt kis ország" földjét - ahogy azt a házfalat is - elöntik, felperzselik a lángok, és vér fogja áztatni, megfesteni: maga a "csorgó, vöröslő fájdalom".
A vers annak az előérzete, hogy ez a föld, a szülőhazánk, az élet mélységében való megélésének, a lelki kiteljesedésének nekünk rendelt helyszíne - ahogy ezt a "részt-vevő" képek is mutatják - hamarosan a pusztítás célpontjává válik. A "sírok" közti "anyóka" halk sírogatása az elkerülhetetlen baljóslatú végzet ómene. Vörösmarty említése az "Itt élned", és most: "halnod kell" közeledése.
Egy üres sor után hirtelen vált a hangnem: "Hisz bűnösök vagyunk mi", sőt, a "dolgozók", "bűntelen költők", és "csecsszopók" zavarba ejtő felsorolásával találkozunk. Ez a váltás a földközeli realitás képeivel az égen túl az Égi dimenziót nyitja meg.
Az ország, a szülőhaza célponttá vált. A gépen fölébe szálló Fölött ott van az egyetlen lényeges "szempont", Isten. A kiszolgáltatott Haza vajon Isten haragvó Ítéletének célpontjává vált? "Hisz bűnösök vagyunk mi", de az a többi nép is. Majd a költő értékeket próbál felsorolni. A "dolgozók" teremtenek és nem csak henyélnek. Talán vannak "bűntelen" "költők" is, akik a szépség, a lélekkel telítettség isteni tartományainak szolgálói. És ott vannak a "csecsszopók", akik még semmilyen bűnt nem követhettek el, és úgy csüggnek kiszolgáltatottságukban anyjukon, mint az emberi sors a kifürkészhetetlen Isteni terven. Hiszen ez a szülőhazájuk, ahogy nekünk is, tehát ide rendeltettek, rendeltettünk élni.

"Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent" - kezdi a költő. Valójában egyetlen kínzó kérdést tesz fel: Nem tudhatjuk, de: Mit jelenthet Istennek ez a tájék, az életterünk? Érdemes vajon arra, hogy ne emésztődjön fel? Isten a sajátjának tekinti-e annyira a lábához térdeplő embereket, amennyire a költő ismeri "ha néha lábamhoz térdepel / egy-egy bokor, nevét is, virágát is tudom", és Ő tudja-e "hogy merre mennek, kik mennek az uton"?
A gépen fölébe szálló számára célpont az ország. Vajon az az Feletti, Isteni megítélés célpontjává váltunk? Elkerülhetjük, hogy feleljünk bűneinkért, még ha ez gyermeki vágynak is látszik, "az iskolába menvén, a járda peremén, / hogy ne feleljek aznap, egy kőre léptem én". Mivel kerülhető el az Ítélet? Mert "ím itt e kő, de föntről e kő se látható".

A vers egy ívet mutat. Ez a haza a "messzeringó gyerekkorom világa", ahol felnevelődtünk; és, talán "bűnösök vagyunk mi", megértünk a pusztulásra, de legalább írmagunk megmaradhasson, a még ártatlan "csecsszopók" kapjanak lehetőséget az Élet megélésére. Hogy bennük megnőhessen "az értelem, / világít bennük" - őértük talán az őrangyalok virrasztanának.

A haza, az életterünk, az Életünk célponttá vált. Hogy a Jövő fonala ne szakadjon meg, talán csak az segíthet, ami elrejthet a gépies fenti célzó szemek, de még inkább a haragvó Fenti látó Szemek elől.
"Nagy szárnyadat borítsd ránk virrasztó éji felleg."

2015. július 25., szombat

Péterpál

Július végén orvostanhallgató lányommal és Veres Károllyal együtt Boldizsár Ildikó "Első Nyári Meseegyetemén" vettünk részt. Ildikó, aki egész életében mesékkel foglalkozott, egyszerre átfogó és lényegi áttekintését adta a meséknek.
Az egésznapos előadások után este még beszélgetés is volt, ahol a saját mesék gondolata is felmerült. Azon kezdtem gondolkozni, hogy vajon tudnék-e itt "impromptu" saját mesét mondani. Az első két ötlet túl primitív volt, de aztán kezdett összeállni egy történet. Mivel szerencsémre többször is hallhattam (Pápainé Páhi) Emma néni meseszövését, így, ha elakadtam, arra gondoltam, vajon Emma néni mit mondana. Rendkívül érdekes volt, hogy a motívumokat fejben egy képi-jellegű "gyorsírással" lehetett feljegyezni, illetve rendezgetni. A mese kitalálása kb. két órát vett igénybe, valószínűleg a gyakorlatlanságom miatt. (Utólag észrevettem, hogy a Szalmakirály című mese, mely több elemére ekkor nem emlékeztem, nagyon foglalkoztatott, különösen az erőteljes képi világa miatt. Meseelemzéses könyvem zárásaként éppen ennek az elemzését tervezgettem. Másrészt, egy hónappal korábban Rómában éppen Péter-Pál ünnepén voltunk, és különös volt megtapasztalni, hogy a modern magyar városközpontú kultúrából mennyire eltűnt ez a "jeles nap", mind egyházi, mind aratási-ünnep értelmében.)
A mesét néhány nap múlva leírtam. Boldizsár Ildikó augusztus végén és szeptemberben a Hónap meséjének választotta.


Egyszer volt, hol nem volt, hiszitek vagy sem, élt egyszer nagyon-nagyon messze egy öregember a feleségével. Volt egy szép házuk, házuk körül szép kertjük, meg volt a határban egy nagy búzamezőjük, amely bőségesen ellátta őket, hogy jutott is, maradt is. Szépen teltek a napjaik, de boldogok mégsem voltak. Mert nem volt gyerekük.
Az öreg nagyon szerette a búzamezőt. Ahogy növekedett a búza és ahogy lassan érni kezdett, sokszor végigsimogatta a kalászokat. Gondolatban az egész aranyló búzamezőt átölelte. De „jaj”, gondolta, „egyre nehezebb emelni a kaszát, évről évre”, és „meddig fogja még bírni”, és „mi lesz azután, mi lesz a földdel”? Bárcsak a Jóisten megáldotta volna őket csak egyetlen fiúcskával, aki segítene, és aki később, ha már ők nem lesznek, jó gazda lenne és bőségesen megélhetne a földből.
Ebben az évben is jött a nyár, majd a kalászok is lassan beértek. Péter Pál napja közelget. Az öreg megélezte a kaszát, a sarlót, és készült az aratásra. Éppen Péter Pál napja jött el; az öreg még csillagos hajnalban felébredt és kiment a mezőre. A nap lassan felkelt, de még a növekvő hold keskeny sarlója is látszott az égen, épp az öreg feje felett. Nagy sóhajtás után suhintott egyet, dőltek a kalászok és kezdte vágni a rendet. Még alig kezdte el, de már érezte, hogy lankad a karja - pedig még ott van előtte az egész mező…
A nap lassan kapaszkodott fel az égre. Egyszer hatalmas forgószél támadt, egy közeli fát ki is döntött, az örvénye pedig a búzamező felé tartott. Tövestül tépte ki és szórta szét a búzát, az öregnek majd a szíve szakadt meg. A forgószél szekérnyi utat vágott, majd hirtelen, a búzamező kellős közepén a semmibe foszlott. Az öreg a kaszát eldobva sietett befelé és a nagy pusztítás közepén mit látott? Bizony, nem sajnálta a kalászokat, mert ott egy pólyás fiúcskát talált. Nézett jobbra, nézett balra, de senki nem volt a környéken. Felkapta a fiúcskát és vitte haza. A felesége azt sem tudta, hova legyen nagy boldogságában. Az öreg pedig ment vissza a mezőre. Mert most már három szájnak kell jóllaknia.
Tanakodtak, hogy nevezzék el a fiút. Mivel Péter Pál napja volt, gondolták, hogy legyen Péter vagy legyen Pál. Nem tudtak dönteni, mert mindkettő név egyformán tetszett nekik, így a fiút elnevezték Péterpálnak. Apja Pálnak hívta, anyja Péternek. De az emberek is, ha egyik nap Péternek nevezték, a másik nap Pálnak.
A fiúcska lassan felcseperedett, és ahogy már elbírta a kaszát, a földön is segített, az öreg nagy boldogságára, és a sok dolog miatt igen erős legény lett. Minden évben, ahogy közelgett Péter Pál napja, már készültek az aratásra, és utána már a munka. Mindig csak néhány nap múlva jutott eszébe az öregnek, hogy bizony, a fia születésnapját elfelejtették, és így volt már tavaly is, és az előtt is… De a fiú erre csak azt mondta, „nem baj édesapám, majd télen friss kenyérrel és foszlós kaláccsal ünnepelünk”.
Ebben az évben is Péter Pál napja közelgett, és már készültek az aratásra. És éppen Péter Pál napja jött el, amikor hajnalban a legény hanyatt fekve, álmában a feje fölött a csillagos eget látta. Azon pedig látott egy hullócsillagot, ahogy éppen előtte a távolból lassan közelít, majd fénylő szikrázással felette, a feje fölött száll el. A legény felébredt, és maga sem tudta, hogy miért, de jókedve kerekedett; fel is nevetett.
Ahogy a szülei is felébredtek, álmát a legény elmesélte és azt mondta, „édesapám, én elindulok és megkeresem azt a csillagot”! „Jaj, fiam”, kérlelte az öreg, „egyedül nem bírok a földdel, ne hagyj itt! Indulj aratás után!” A legény beleegyezett, és ment is ki a földre. „Ki tudja, hogy merre megy majd?” - mondta az asszony az öregnek, „s ha később indul, ki tudja, hol éri a tél?” Az öreg bánatosan válaszolta, hogy egyedül már nem bírja a földet, és ha a fiú nem segít, akkor talán a télre sem lesz elegendő élelem.
Eltelt az aratás, a cséplés, és az a jókedv még mindig kísérte a legényt. Édesanyja feltarisznyázta, édesapja botot faragott neki, aztán búcsúzkodás és indulás, arra, amerre a szikrázón fénylő csillag haladt.

Ment a legény, mendegélt az úton, amikor egy sűrű erdőhöz ért. Kérdezgette az emberektől, hogy merre visz az út az erdőn át. „Jaj, te legény” - mondták neki, nagy az az erdő, egy nap és egy teljes éjszaka kell, hogy átérj rajta, de ahogy leszáll az éj, megjelennek a lángoló szemű farkasok és széttépnek. A fiú gondolkodott, gondolkodott, de neki, biz, át kell mennie az erdőn, mert a fénylőn szikrázó hullócsillag arra haladt. Az első hajnalsugárral elindult az erdőbe. Csak ment, ment a sűrű fák ágai között, és már délután felé járt, amikor az egyik falevélen különös csillogást látott. Egy ezüstös csepp volt, mint egy könnycsepp. Levette a kucsmáját és a levélről a ragyogó cseppet óvatosan belevezette. Ment tovább és lassan leszállt az éj, de még mindig nem látszott a rengeteg vége. A sötétben farkasvonítás hallatszott, majd lángoló szempárok vették közre. Látta a legény, hogy nincs tovább. Sóhajtott egy nagyot, és levette kucsmáját, hogy „istenem, itt állok előtted”. Az ezüstös csepp hirtelen bevilágította az erdőt, a farkasok pedig mind lefeküdtek a földre, meghunyászkodtak. Kicsit bátortalanul, de a legény elindult köztük, a farkasok meg, mintha csak őrző kutyák lennének, követték. Ahogy hajnalodott, elérték az erdő határát.
Az erdőn túl egy folyó volt, és azon egy híd állt. Ahogy menne fel a hídra, hirtelen megjelenik előtte az Ezüst tündér: „Állj meg, te legény! Olyan van nálad, ami az enyém! Add vissza!” A legény sóhajtott egyet és levette a kucsmáját. A tündér elvette az ezüst cseppet, majd hirtelen azt mondta: „Azért, hogy megóvtad, felelek egy kérdésedre”. A legény elmesélte az álmát, és azt mondta: „csak azt kérdezném, mi volt az a szikrázón fénylő csillag”? „Az a csillag” - mondta a tündér - „a Napkeleti király leánya. A király régi ellensége egy boszorkány, az változtatta a lányt hullócsillaggá és űzte olyan helyre, hogy emberfia ne találjon rá.” A legény megköszönte a választ és továbbindult.

Ment a legény, mendegélt az úton. Sűrű bokrokhoz ért, az ágak szinte egymásba kapaszkodtak. Kérdezgette az embereket, hogy merre visz az út a bokrokon át. „Jaj, te legény” - mondták neki -, „nagy és sűrű az bokros, egy nap kell, hogy átérj rajta, de ott minden nap vihar van. Az első villámcsapással megjelennek az üvöltő fergeteg oroszlánok és széttépnek. A fiú gondolkodott, gondolkodott, de neki, biz, át kell mennie a bokrokon, mert a fénylőn szikrázó hullócsillag arra haladt. Következő hajnallal neki is indult. Már délután felé járt, amikor elkezdtek gyülekezni az égen a viharfellegek. Hirtelen a bokrok ágai között aranyos csillogást vett észre. Az egyik levélen egy aranyos csepp volt, mint egy könnycsepp. Levette a kucsmáját és a levélről a ragyogó cseppet óvatosan belevezette. A felhők mind sötétebbé váltak, szélroham kerekedett, majd lecsapott az első villám. Oroszlánüvöltés hangzott fel, majd az örvénylő sörényű fergeteg oroszlánok rohantak felé. „Jóistenem, segíts most is!” – sóhajtotta a legény, és levette a kucsmáját. Aranyló fény világította be a zivatar sötétségét, és lassan a felhők is elkezdtek világosodni. Az oroszlánok meghunyászkodtak és a tovább induló legényt követték, mintha csak őrző kutyák lennének.
Esteledett, ahogy elérte a bokros határát, amelyen túl egy folyón egy híd állt. Ahogy megy a híd felé, hirtelen az Arany tündér jelenik meg előtte: „Állj meg, te legény! Olyan van nálad, ami az enyém! Add vissza!” A legény sóhajtott egyet, hogy az a csepp milyen jó szolgálatot tett neki, de levette a kucsmáját. A tündér elvette az arany cseppet, majd azt mondta: „Azért, hogy megóvtad, felelek egy kérdésedre”. A legény elmesélte az álmát, és azt mondta: „csak azt kérdezném, miért kerekedett az álmom után olyan jó kedvem”? „Azért, te legény, mert az a csillag, az a lány, éjjeli álmaidban már sokszor beszélgetett veled, hajnalonként pedig nézte, ahogy a földeken dolgozol. A boszorkány félt, hogy egyszer csak emlékezni fogsz a csillagos álmokra, ezért vitette el a leányt, túl a világ végén”. „Ha a világ végén is túl van” - gondolta a legény -, „én megkeresem”. Megköszönte a választ és tovább indult.

A hídon túl az út egy széles mezőn át vezetett, ahol derékig ért a hajladozó fű. A legény kérdezgette az embereket, hogy merre visz azon át az út? Annak a mezőnek talán nincs is vége, mondták, de ne is induljon arra, mert ott valahol messze egy vasfogú banya háza van, és, ha a közelébe ér, biztosan széttépi. A fiú gondolkodott, gondolkodott, de neki, biz, át kell mennie a mezőn, mert a fénylőn szikrázó hullócsillag arra haladt. El is indult, és ment, sok-sok napon át. A hajladozó fűszálak apja búzamezőjére emlékeztették, és gondolkozott, hogy mi lehet a két öreggel, egészségben vannak-e? Hirtelen, a fűszálak között különös gyémánt csillogást vett észre, mint egy fénylő könnycsepp. Levette a kucsmáját és a levélről a ragyogó cseppet óvatosan belevezette. Fénylő gyönyörűség, és, talán, ez is segíti majd. Ment, mendegélt a végeláthatatlan mezőn, és az idő lassan hidegre fordult, leesett az első néhány hópehely, majd néhány nap múlva már térdig gázolt a hóban. A legény csak ment, de már számolgatta, hogy meddig bírja még étellel, és talán, gondolta, ez lesz a sorsa, hogy itt a semmi közepén fog megfagyni.
Egyik nap már éppen alkonyodott, amikor egy kis fényt látott a távolban és felette egy fekete füstcsíkot. Közelebb érve látta, hogy az egy ház, amely kéményéből ömlik az égbe a füst. Hirtelen a semmiből egy hatalmas banya termett előtte, arasznyi vasfogakkal. A banya rákiáltott: „Mit keresel itt, te!” -, és már neki akart rontani, hogy széttépje. Olyan hirtelen történt, hogy a legény moccanni se tudott, de a banya közvetlen előtte megállt és a szemét nézte. „Mondd meg, te legény, de igazat szólj! A szemedben mintha azt látnám: te már láttad tündér könnyét?” „Talán azt láttam” - mondta a legény és levette a kucsmáját, benne a fénylő gyémántcseppel. A banya megkerüli kétszer, háromszor a legényt, méregeti. „Na, te legény!” - mondja - „Meghagyom az életed, ha a szolgálatomba állsz”. Bekísérte a házba, ahol a tűzhelyen hatalmas láng lobogott, és a lángok között három óriás vastojás izzott. „Ezek az én fiókáim” - mondta a banya. „Amíg kikelnek, mindig izzani kell a tűznek. Ez a dolgod. Mondd meg a neved!” „Az én nevem Péterpál” - mondta a legény. „Na, legény, ha két neved van, akkor kettő helyett kell dolgoznod!”
A banya a legényt etette, itatta. A legény meg éjjel és nappal, két ember helyett is fűtötte a lángot, izzón tartotta a vastojásokat. Lassan elolvadt a hó és közelgett a tavasz. Egy nap a tojások repedezni kezdtek, majd szörnyű károgással embermagas fekete acélhollók bújtak elő, nagy szárnycsapkodással a levegőbe emelkedtek, és fekete örvényként keringtek a házban. Törtek az edények, az asztal, borultak a székek, és ahol a szárnyuk a falhoz ért, hatalmas vágások maradtak utánuk. A legény a földre lapult. A banya szélesre tárta az ablakot. Még egy örvény és a három hatalmas acélholló kirepült.
„Na, fiam” - mondta a banya - „Jól szolgáltál. Ezért teljesítem egy kívánságod.” „Én csak azt szeretném tudni, öreg szüleim, édesapám, édesanyám jól vannak-e?” A banya elővett egy tálat és vizet öntött bele: „Nézd meg magad!” A legény belenézett a remegő vízbe, melyben lassan kibontakozott a házuk. Látja, hogy édesanyja ott áll az ablakban, és csak néz arrafelé, amerre a fia elindult, hogy vajon visszajön-e az életben, hogy vajon visszajön-e az ő életében. Öregapja meg ott van, kint, a búzamezőn, mert ősszel már csak a föld felét tudta bevetni, és most a másik felét kezdte. Mondja az öreg: „Tavasz búza - ravasz búza; meg tudsz-e kapaszkodni, meg tudsz-e nőni, be tudsz-e érni?” „S ha beérik, egyedül le tudom-e aratni?” - sóhajtott az öreg. Éppen dél volt. Apja odament a búzamező közepére, éppen oda, ahova a forgószél a fiúcskát letette. A földre asztalkendőt terített, két szelet kenyeret vágott, a tavalyi búza lisztjéből sütöttet, egyet magának, egyet a távolban lévő fiának. Majd szalonnát és hagymát vágott mindkét kenyérre. Majd a kenyér mellé édes foszlós kalácsot vágott, a tavalyi búza lisztjéből sütöttet. „Édes fiam” - mondta, „egyél velem, ünnepeljük meg jóelőre a születésnapod, akár minden nap. Itt lesz, ami lesz. Te csak magadra vigyázz, és adja a sors, hogy a sok segítségért, amit adtál, sose éhezz.”
A legény sóhajtott egy nagyot, hogy a ház is majd beleremegett. Nézi a banya is, és kérdi: „Na, merre vezet az utad? Visszafordulsz, vagy mész tovább?, mert arra a Gyémánt tündér hídja van”. A legény gondolkodik erősen. Haza is menne, de a csillagot kell követnie. Nincs már sem aranyos, sem ezüstös cseppje, így az oroszlánok, a farkasok széttépnék. Ha tovább megy, egyetlen kincsét a Gyémánt tündérnek kell adnia, így az sem segítheti. A fiú gondolkodott, gondolkodott, de neki, biz, tovább kell mennie, mert a fénylőn szikrázó hullócsillag arra haladt. Szedelőzködik és indulni készül, amikor a banya megállítja. „Kétnevű fiam, te két ember helyett szolgáltál egyetlen zokszó nélkül, így adok neked még valamit.” Azzal egy almát nyom a fiú kezébe. De az olyan kemény alma volt, hogy késsel sem lehetett megkarcolni. A fiú zsebre vágta, hogy hátha majd megpuhul; elbúcsúzott a banyától és továbbindult.
Hamarosan egy folyóhoz ért, amin egy híd vezetett át, és azon már messziről látta a Gyémánt tündért. Mondani sem kellett, levette kucsmáját, már messziről nyújtotta és mondta: „Olyan van nálam, ami nem az enyém”. A tündér méregette egy pillanatig, majd azt mondta: „Látom, legény, jó a szíved. Ezért óvd meg a cseppet addig, amíg legközelebb találkozunk!” Majd egyetlen pillantás, és eltűnt. A legény csodálkozott, majd visszatette a kucsmáját és továbbindult.

Ahogy ment, mendegélt, kopár vidékre ért, ott egy aranyos házhoz. Bekopogott az ajtón, hát ott lakott a Nap anyja. Leültette, megvendégelte a fiút, de mondta, hogy a legénynek alkonyatkor el kell menni, mert ha hazajön a Nap, hát azonnal széttépi. Eljött az alkonyat, a fiú indult is volna, de olyan fáradtság lepte el, hogy mozdulni sem tudott, és gondolta, csak még egy perc, csak még egy perc és indulok. De már hazaért a Nap, és kiáltotta úgy, hogy zengett bele a ház, „Ki van itt? Emberszagot érzek!” Berontott a Nap a szobába, de ahogy a fiúra pillantott, megállt és méregette. „Nocsak, te vagy az, öcsém, Pál?” Az anyja, de a legény se tudta, hova legyen a csodálkozástól. „Te nem emlékezhetsz, de ott voltam, amikor testvérem, a Szél, a földre tett. Azóta is figyellek, hogy munkával töltöd napjaid, nem csak sütteted a hasad. Mi járatban vagy hát?” A legény az álmát elmesélte, és, hogy a csillagleány nyomában indult útnak. „Hát, én azt nem tudom, hol lehet” - mondta a Nap, mert ő nappal nem látta, de talán a testvére, a Hold tudja. Este szállást adott, majd a pirkadó hajnallal útjára igazította.
A legény kora estére ért a kopár vidéken az ezüstös házhoz, a Hold anyjához, aki leültette, megvendégelte a fiút, de mondta neki, hogy hajnalra el kell mennie, mert ha hazajön a Hold, hát azonnal széttépi. A fiú mondta, hogy neki beszélnie kell a Holddal. Csak azon gondolkozott, lesz-e ideje elmagyarázni, hogy ki is ő. Hajnalra hazaért a Hold, és kiáltotta úgy, hogy zengett bele a ház, „Ki van itt? Emberszagot érzek!” és már ott volt a fiú előtt, hogy széttépje, aki még meg se tudott szólalni. Ahogy azonban a fiúra pillantott, megállt, méregette, majd azt mondta: „Nocsak, te vagy az, öcsém, Péter?” A Hold anyja azt se tudta, hova legyen a csodálkozástól. „Te nem emlékezhetsz, de ott voltam, amikor a testvérünk a földre tett. Azóta is figyellek, hogy néha hajnalban vagy alkonyatba nyúlva dolgozol és nem pihenhetsz. Mi járatban vagy hát?” A legény az álmát elmesélte, és, hogy azt a csillagleányt keresi. „Hát, őt én sem láttam. Ha se nappal, se éjjel nem találjuk, akkor talán a te keresztapád, a Szél tudja, hol lehet, mert ő eljut minden zugba”. Azzal útnak igazította.
A legény ment, csak ment tovább a kopár vidéken. Egyszer csak hatalmas forgószél jelent meg a távolban és száguldani kezdett felé. A legény azt se tudta, hová bújjon a kies vidéken, csak állt ott földbe gyökerezett lábbal. A forgószél azonban a semmibe foszlott és egy ember jelent meg előtte nevetve: „Egyet se félj tőlem, édesfiam! Én vagyok a te keresztapád, aki a forgószéllel a földre tett Péter Pál napján. Most jövök a Naptól, a Holdtól; elmondták, mi járatban vagy. A te csillagod, nincs a földön, nincs égen. A világ végén van az Üveghegy. Annak a tetején, egy ösvény végén van az a csillag.”
„Akkor, oda kell mennem” - mondta Péterpál. „Oda nem juthatsz” - mondta a Szél. - „Az Üveghegyig még csak elvihetlek, de annak csúcsa túlnyúlik az égen, túl Napon, túl Holdon, és semmilyen Szél el nem éri. De ha oda fel is jutnál, ott örök sötétség van, az ösvény két oldalán meg halálos mélység. És ha fel is jutnál, lefelé már nincs út.” A fiú ezt válaszolta: „Keresztapám, ha addig tudsz, addig vigyél.” A Szél azt mondta: „Na, akkor kapaszkodj belém!” Forgószéllé változott és a fiút elrepítette, egészen az Üveghegy aljáig. Majd elbúcsúzott és - mint a Szél - elrepült.

A legény, Péterpál, csak állt ott az Üveghegy aljában, mely olyan sima és olyan meredek volt, hogy arra fel senki emberfia nem kapaszkodhatott. Ahogy ott tanácstalanul álldogált, nézelődött, egyszer csak kiesik a tarisznyájából az az alma, amit még a banyától kapott, gurult, gurult a földön, egyre nagyobb lett, majd - hiszitek vagy sem - táltoscsikóvá változott. Megrázta sörényét és az ámuló legénynek annyit mondott: „Ülj fel a hátamra, édes gazdám!” Azzal megindultak felfelé, az Üveghegyen, mind magasabbra. Az Üveghegy csúcsa túlnyúlt az égen, és ott mind sötétebb lett. Lent csak egy apró fénypont volt a világ. Fent Péterpál a sötétben levette kucsmáját, és a gyémántcsepp bevilágította a keskeny ösvényt, mely két oldalán olyan mély szakadék volt, hogy, ha valaki csak odanézne, hát, beleszédülne. Ahogy haladtak az ösvényen, a távolban egy pislákoló, halványan csillogó fény jelent meg. Közelebb érve látják, hogy oda hullott a fénylőn szikrázó csillag. Péterpál felvette és az ingébe rejtette a csillagot. Vissza is fordultak. Elérték az Üveghegy szélét. „Most csukd be a szemed!” - mondta a táltos, és hogy, hogy nem, ki tudja, leereszkedtek az Üveghegy aljába.
„Most merre mennél?” - kérdezte a táltos. „Haza, öreg szüleimhez, édesapámhoz, édesanyámhoz.” A táltos vágtatni kezdett és hamarosan a Gyémánt tündér hídjához értek. A tündér már várta. Péterpál visszaadta a gyémántként fénylő cseppet. Majd újabb vágta, és a másik hídhoz értek. „Édes gazdám” - mondta a táltos -, „én tovább nem mehetek, az már nem az én világom”. Péterpál megköszönte az eddigi utat és a lobogó sörényű táltos nagy robajjal elvágtatott.

A legény csak állt ott a bozótos előtt, hiszen a fergeteg oroszlánok és azon túl, az erdőben a lángszemű farkasok között hogyan juthat át, és hogyan védheti meg a csillagát? Elinduljon? Vagy mégse? Várt, várakozott egy teljes nap és teljes éjszaka, mikor az égen különös fekete felhő jelent meg, olyan csattogással és villámlással, mintha kardok verődnének össze. Péterpálnak földbe gyökerezett a lába, annyira belefáradt már a sok veszélybe és hogy most egy újabb, váratlan, feléje közelít. A felhőből a három óriás acélholló bontakozott ki és körülrepülte a fiút. Így kiáltottak: „Itt a mi dajkánk! Hát bajban vagy?” Óvatosan felragadták, és átrepítették bozóton, erdőn, és azon túl tették le vigyázva a földre. Majd újabb fekete fergeteggé váltak és eltűntek a messzeségben. A fiú az inge alatt őrizte a csillagot, de az most kiugrott a földre és ott előtte gyönyörűszép lánnyá változott. „Megmentőm” - borult a lány Péterpál nyakába.
A legény és a lány mentek a falu felé. A lány elmesélte a történetét, és, hogy a legény álmában mi mindenről is beszélgettek. És csak beszéltek, beszéltek, hiszen annyi, de annyi csoda van ezen a világon.
Péter Pál napja közeledett, és az öreg már készült az aratásra, de még inkább készült, hogy kimegy a búzamezőre, annak is legközepébe, ahol az a forgószél még nem is olyan régen a fiát a földre letette. És majd ott megünnepli fia születésnapját, remélve, hogy a fiú jól van és ő is ünnepeli életét a földön, az Életet a földön. És eljött Péter Pál napja. Az öreg még csillagos hajnalban összekészült és indult a határba, a búzamezőre. A Nap éppen felkelt, de még fent a Hold is látszott - ha nem is pont úgy, de hasonlóan, mint régen. Az öreg a távolban két embert látott közeledni - az egyik olyan ismerős! Ahogy közelebb érnek, hát a fiát látja! Egymás nyakába borulnak, és csak mesélnek, mesélnek…
„Fiam” - mondja az öreg - „ez most már mindig a te napod lesz, amin semmi mást nem teszünk, csak a visszatérésed ünnepeljük!” „Nem úgy van az, édesapám” - mondja Péterpál. - „Hazamegyünk édesanyánkhoz, és maguk ellátják a vendégünk. Nekem viszont dolgom van, itt kint, a búzaföldön. És majd végezve ünneplünk.” Azzal hazasiettek, édesanyja minél hamarabbi látására.
Péterpál pedig vissza, kiment a búzamezőre, aranyos reggelben felnézett a Napra, a Holdra és érezte, ahogy a Szél körülölelte. Majd megfogta a kaszát és vágni kezdte a rendet. Mert most már négy szájnak, vagy, ha a Jóisten adja, később ötnek, hatnak vagy többnek kell jóllaknia.
Ennyi volt.
Mese volt.

2015. április 15., szerda

Thelma és Louise -- lányok és a "vad"nyugat

A "Világhagyomány" módszer szerint a filmek és más alkotások értelmezésének egy kulcsa, ha azokat álomszerűen, adott szimbólum-helyettesítésekkel újraélt helyzeteknek tekintjük. Ezért az elemzést csak a film megnézése UTÁN célszerű olvasni, különösen, mert - SPOILERS - a történet kulcsmomentumai is elhangzanak. Az elemzési kísérlet - mint hipotézis - úgy ellenőrizhető, hogy az így átfogalmazott, lényegében esetleg teljesen másról szóló történet ráilleszthető-e az eredetire, és megmagyarázza-e annak hangsúlyait és sajátosságait.

Thelma és Louise, a két fiatal nő, egy hosszú hétvégére készülnek a hegyekbe, mindössze csak, hogy egy kicsit kiszakadjanak mindennapi környezetükből és gondtalanul eltölthessenek pár napot.
Thelma a fiatal háztartásbeli feleség, akit a férje gyakorlatilag semmibe vesz, háztartása kellékének tekint, miközben a férfi a "túlóráit" valószínűleg más nővel vagy nőkkel tölti el. Louise pincérnő, akinek van kapcsolata, a nő körül mégis ott vibrál a feszültség.
A hétvégi kirándulás egyre elkerülhetetlenebb tragédiába torkollik, a végzetszerű események mind nagyobb erővel sodorják a két nőt a szakadék felé.
A film a nőket a férfiagresszió védtelen céltábláiként mutatja meg. 



Thelma egész életét védett burokban töltötte, gyakorlatilag soha nem konfrontálódott a valósággal, így őt gyermeki naivitása sodorja bajba. Ő csak egy kis önfeledt szórakozásra vágyik, viselkedésére viszont az ivó- és táncpartnere úgy gondolja, hogy neki ennyiért már több is járna, és meg akarja erőszakolni. Louise esetén utalásokból tudjuk meg, hogy vele már történt valami hasonló, és nem hogy igazságot szolgáltattak volna neki, hanem valószínűleg még őt hibáztatták.
A kilátástalanság totalitását így ez a két szélsőség mutatja meg: vagy az ilyen személyiség már az agresszió céltáblájává vált és akkor képtelen lesz a későbbi együttélésre, ahogy Louise-nak sincs lehetősége élni a barátja által felajánlott együttéléssel. Ha viszont még nem szenvedett el ilyet, ahogy Thelma, még a történet elején, akkor a tapasztalatlansága, naivitása miatt fog belesodródni. De, az sem nevezhető életnek, ha nem mozdul ki otthonról, a férje háztartásbeli bábja marad, aki szó szerint lábtörlőjének nézi; egy jelenetben a mérges férj észre sem veszi, hogy a pizzában tapos - azon, ami etetné-táplálná-éltetné.


A kilátástalanság totalitásának egyik dimenzióját így az áldozatok mutatják meg, melynek két szélső pontját Thelma, vagyis a tapasztalatlan naivitás és Louise, a keserű tapasztalat ábrázolja. Vagyis, a film értelmezésében minden nő célpont.
A viselkedéstudomány szakértője
A másik dimenziót az elkövetők két szélső pontja adja meg. A kocsmai ivó- és táncpartner (Harlan) direkt és fizikai agresszióval akarja megszerezni, ami szerinte jár neki. Sokkal árnyaltabb a Brad Pitt által játszott "J.D.", aki indirekt és pszichés manővereivel éri el, hogy Thelma lefeküdjön vele. Ezzel ő elrabol valamit a nőtől, ahogy a két nő Thelmára bízott összes vagyonával meg is lép. "J.D." egyetemistának adja ki magát, valójában fegyveres rabló, és tettei következményei a végzetszerűnek tűnő elkerülhetetlen tragédia felé sodorják a két nőt. (A film egy kivágott jelenetében Louise rákérdez, hogy "J.D." milyen szakos, mire a fiú a "viselkedéstudomány"-t nevezi meg.)

A történet során vagy a naivitás, vagy a keserű tapasztalatok miatt Thelma és Louise egyre inkább úgy reagálnak, hogy a további életük mind lehetetlenebbé válik. Pszichésen gyakran szétesnek, figyelmetlenné, felelőtlenné válnak, és előtérbe kerül a leckéztetés, még akkor is, amikor kis női bájjal ők lehetnének a játszma nyertesei... Így valójában egy fordított Valmont-t (1989.) láthatunk (melyben a női praktikák irtották ki a naiv és felelőtlen fiatal férfit a világból).
A kilátástalanság totalitását az áldozatok (azaz: mindenki vagy áldozat vagy azzá válhat) és az elkövetők, egyben elkövetési módok (direkt-fizikai vagy indirekt-lelki) szélsőséges változatai ábrázolják. A nők tehát a filmben szinte külön fajként jelennek meg, akik teljes kiszolgáltatottságukban védtelenek itt, a vad "nyugat" ellenséges környezetében. A szélső pontok által kifeszített terület belső tartományában pedig az előre meredő fegyverű férfirendőrök tömege tölti ki a teret, menekülést sem hagyva a mintát megtörni kívánó, vagy abból szabadulni próbáló nők számára.
Egy egész hadsereg
A nagy mackó
Mindössze két, pozitív viselkedésű férfit látunk: Louise barátja Jimmy, egy nagy mackó, aki támogatja Louise-t, de nem tudja ellensúlyozni a nő korábbi keserű tapasztalatának következményeit. A másik pedig a nyomozó, Hal Slocumb, aki átérzi és megérti a két nő helyzetét. Nála egy hangsúlyos jelenetben látjuk, hogy még a felkínálkozó pincérnő ajánlatát sem fogadja el; talán úgy látja, hogy a gyilkosság kiszolgáltatott lelkiállapotba sodorta a pincérnőt, és még véletlenül sem akarja kihasználni a helyzetet. És főleg: a hivatása etikailag nem engedné meg, hogy ilyen helyzetben (amikor ő a megmentő), szexuális kapcsolatba keveredjen. A nyomozó, Hal Slocumb azonban tehetetlen a "rendet" visszaállítani akaró elvakult férfirendőrök tömegével szemben, ahogy a neve is sugallja: lassú és erőtlen.
Most jobb, ha hazamegy
Ebben a harmadik dimenzióban tehát Jimmy erős és támogató, de alapvetően passzív, a nyomozó pedig ugyan aktív, de alapvetően lassú és erőtlen. A keserű hangulatú filmben így még a szerencse sem a két nőt segíti.
Tehetetlenül

§

A film elején néhány hangsúlyos pillanatban egy hegyet látunk zenei aláfestéssel. Ezt először érthetnénk úgy is, hogy a két nő, és így általában véve a nők útját hegyként állják el az áldozattá válásnak és az agressziónak a filmben mutatott lehetőségei. Azonban az égbolt, a felhők fehérsége, de a zene is ellentmond ennek a jelentésnek, és különösen az, hogy a két nő a hegyekbe készült a mindennapjaikból való hétvégi kiszakadásra. A hegy tehát inkább egy ideál képe, a tisztáságé, egyfajta felszabadult könnyűségé (ahogy a felhők is mutatják). Erre utal az is, hogy a kezdőképekben fekete-fehérből, vagyis szürkéből a kép színekkel telítődik, majd sötétté halványul.

A filmnek létezik egy alternatív befejezése, ami ezt az utóbbi jelentést igazolja. A két nő belehajt a szakadékba (a lehetőséget mutató fotót, a vidám kirándulásra induló két mosolygó nő képét kisodorja a szél az autóból, örök emlékként, hogy mit vesztettünk el). Itt azonban eltűnnek egy szikla mögött, majd a szakadék szélére kirohanó detektív (a két nő segítő szándékú, bár erőtlen "őrangyala") látja, ahogy az autó lent az úton nagy porfelhővel elhajt a hegy és a felhők felé. (A két nő tehát, ha csak a túlvilágon is, de el tudott indulni az ideálok világa felé. Érdemes ezt összevetni a Gladiátor "Most már szabadok vagyunk" végével is.)
Az ami érték volt és lehetett volna, a számtalan tényező végzetes következményeként nem tudott beleilleni a realitásba, így ebben a történetben elveszett az élet számára.
A hosszú út végén magasodó hegy a tisztaság, a könnyedség, a lehetőségek, az emelkedettség, az ideál jelképe.

2015. április 6., hétfő

Szárnyas fejvadász - "Mint könnyek az esőben"

A "Világhagyomány" módszer szerint a filmek és más alkotások értelmezésének egy kulcsa, ha azokat álomszerűen, adott szimbólum-helyettesítésekkel újraélt helyzeteknek tekintjük. Ezért az elemzést csak a film megnézése UTÁN célszerű olvasni, különösen, mert - SPOILERS - a történet kulcsmomentumai is elhangzanak. Az elemzési kísérlet - mint hipotézis - úgy ellenőrizhető, hogy az így átfogalmazott, lényegében esetleg teljesen másról szóló történet ráilleszthető-e az eredetire, és megmagyarázza-e annak hangsúlyait és sajátosságait.

Úgy 25 éve, hogy célzottan próbálkozom elemzésekkel, a művek mélyéből előbukkanó világ, világlátás megközelítésével - persze, közbeiktatott hosszú-hosszú szünetekkel. Valaki éppen kérdezte, hogy most mennyire látok másképp adott művet, van-e, hogy gyökeresen más, esetleg ellentétes lesz az értelmezésem? A "Szárnyas fejvadász" esetén ez elég jól megragadható, mivel '97 körül röviden írtam erről, a szellemi lények műalkotásokban való megjelenítésével kapcsolatban (a Sliver című film elemzése után). (Az első, nem csak egy-egy részletre vonatkozó elemzésem '90 körül Ridley Scott Legenda című filmje volt, így különös érzés a Szárnyas fejvadász hasonló színezésű világát látni.)
Nyomtatott sorok, múltba vivő időgép:


Az angyalok természetéről

szóló több más, mai  misztériumot is kereshetünk, különösen az utóbbi évek filmterméséből. Ilyen a Virginia Woolf regénye alapján készült Orlandó , az emberközelibb Michael, a mára már klasszikussá vált, álomszerű Berlin fölött az ég, illetve annak újabb, könnyebben emészthető amerikanizált változata, az Angyalok városa is. Közülük a Szárnyas Fejvadász sci-fi történetét az teszi különlegessé, hogy itt az őrzésnek nem csak a figyelés, hanem éppen a korlátozás szerepe hangsúlyozódik ki.
A 2019-ben játszódó történet helyszíne természetesen Los Angeles, az angyalok városa. Ebben az elképzelt korban az emberek replikánsoknak nevezett robotokat készítenek. A saját képünkre és hasonlatosságunkra teremtett másolatok feladata a szolgálat az emberek kénye-kedve szerint a külső űr háborúi és földi ésszel elképzelhetetlen veszélyei között. Teremtésük helye a Föld és a Tyrell vállalat, mely számukra egyaránt tiltott terület. Pedig pontosan ez több replikáns célja, akik még önpusztító módon is keresik az utat vissza, hogy kérdést tehessenek fel szellemi atyjuknak, Tyrellnek.
A visszavonult fejvadászt, Deckardot azért kényszerítik vissza a szolgálatba, mert öt replikáns fellázadt, egy űrhajót megszerezve visszaszökött a Földre, s most a céljuk ismét az, hogy eljussanak Tyrellhez. Deckard minden különösebb érzelem nélkül, csendes megadással törődik bele a kényszerbe és indul el tenni a dolgát, ami a lázadó replikánsok megszüntetése, örök „nyugalomba helyezése”.
A filmben különösen feltűnő a replikánsok érzelemmel teltsége, szemben az emberekkel, akik a várttal pont ellentétesen, hidegen, érzelmek nélküli robotokként teszik a dolgukat. Ezzel a transzponálással a replikánsok az embereket jelenítik meg, a filmbeli emberek pedig valójában az égi lényeket. Az atya természetesen Tyrell, de a börtönőrhöz hasonló szerepű őrangyal, a Szárnyas Fejvadász, azaz Deckard mellett maga a sántító ördög is megjelenik. Deckard érzelemmentessége annyira kirívó, hogy már-már feltételezzük: ő is egy replikáns.
Az „angyalok” élete öröknek látszik a replikánsok néhány évre korlátozott élettartama mellett. A film másik feltűnő pontjaként a replikánsokkal történő összecsapások közben az erőtlennek tűnő Deckard folyton vesztésre áll. A tökéletesebb szervezetű robotokkal szembeni küzdelmek során azonban egyetlen pillanatra sem bizonytalanodik el, hiszen rajta keresztül maga a törvény harcol, mely sérthetetlennek és sokkal hatalmasabbnak tűnik a replikánsok erejénél.
Tyrellnél tett látogatása közben Deckard megismerkedik a legújabb modellel, Rachaellel, aki korábban nem is tudta magáról, hogy nem emberi lény. A film rendezői változatában, Deckard egy különös látomásában az egyszarvú is megjelenik. A szimbólum által feltett kettős kérdést így fordíthatjuk le: mikor tekinthető egy teremtmény embernek, hiszen a jellegük és elnevezésük miatt a Szűz minőségként azonosítható replikánsok sokkal emberibb tulajdonságokkal rendelkeznek, illetve lehetséges-e a viselkedése alapján a Szűz minőségként, őrangyalként azonosítható Deckard organikussá, érzelmekkel teli lénnyé változtatása? A két kérdés valójában egy, hiszen ha Deckard már nem csak a törvény képviselője, érzelemmentes szolgája, akkor felmerülhet benne a kételkedés, hogy milyen jogon semmisíti meg az emberibb viselkedésű teremtményeket.
A replikánsok azért akarnak eljutni szellemi atyjukhoz, mert a szerintük hibás teremtésben túlságosan rövid életet kaptak és azt szeretnék meghosszabbítani. A Tyrelltől kapott válasz alapján ez nem lehetséges, a rövid élet a szervezetükbe van kódolva, de ez a tökéletesebb szervezet egy telítettebb életet ad ajándékként. A csalódott Roy Batty, a lázadó replikánsok vezetője megöli Tyrellt és később dühöngő démonként támad Deckardra. Éppen az összecsapás közben „jár le” az élettartama, a funkcióit fokozatosan felmondó testének utolsó tettével mégis megmenti a legyőzött Deckard életét. Utolsó szavaival Roy megbékél a halállal és rövid, mégis a szenvedésekkel és csodákkal a teljességében élt életével. Tettével így Deckardot is megajándékozza a választás lehetőségével.
Rachael iránt érzett szerelme mellett a Tyrell által Fiúként megnevezett Roy általi megváltás fordítja el végül Deckardot a törvény feltétlen szolgálatától. Deckard elmenekül az ugyancsak szökevény – ezért „nyugalomba helyezésre” ítélt – Rachaellel. Az utolsó képekben az örök éjjel sötétségében élő, folytonos esőben ázó, egyetlen gépezetként működő Los Angeles ellentétét, napsütésben szikrázó hegyi tájakat és az érintetlen természet szerves és színgazdag világát látjuk.
[in: Mai misztériumok]


Változatok

(Egy jó film világába egyre bentebb haladhatunk, idővel újabb és újabb finom részleteket fedezhetünk fel. Láthatunk-e többet, mondjuk 15 évvel később? Több adathoz mindenképpen hozzájuthatunk.)
A filmnek három változata is ismert. Volt egy ősváltozat, amit próbavetítéseket követően a nézői tapasztalok alapján módosítottak, így született meg az első ('82-es) vetített moziváltozat. A próbanézők alapvetően nem értették, hogy mi is történik a filmben, így a készítők kivágtak néhány jelenetet, Deckard narrátorként kommentálja az eseményeket és saját érzéseit. A nézők lezáratlannak ítélték a befejezést, ahogy a pár eltűnik a folyosó végén a bezáródó liftajtó mögött, így a film kiegészült az autóban utazás néhány másodpercével és a napfényes természeti képekkel. Az USA változatból kivágták az "erőszakosabb" jeleneteket. Kicsit később ('92) megjelent a film "rendezői változata" narráció és a lezárás nélkül, néhány kiegészítő jelenettel. A rendező még mindig elégedetlen volt az eredménnyel, így 2007-ben megjelent egy "végső vágás", ami a teljes jelenetsort tartalmazza (amit a nemzetközi moziváltozatban láthattunk), valamint Deckard egyszarvú-"álmának" a hosszabb változatát, amelybe egy pillanatra ő is be van vágva.
Érdemes elgondolkodni azon, hogy a narrált változat nélkül milyen részleteket nem értenénk meg a filmből, például tudnánk-e, hogy a film elején a helyre várakozó, újságot böngésző Deckard éppen valami állás-félét keres? A narráció súghat nekünk a rendezői elképzelésekről, amelyek egyébként csak homályos utalásokként jelennének meg.
Rendkívül érdekes a változatok hangulatának különbsége. Az első mozis változat alapvetően egy 1940-es '50-es '60-as évekbeli magánnyomozós film kliséit követi, amelyek néha rendkívül elnagyoltak és idegesítőek, például a bárban lezajló párbeszédnél, vagy a rossz hírű környék járőrellenőrzésénél és a nagy "gázzal" nekiinduló autóknál. Az eredeti ötlet valószínűleg az enyhén alkoholista, mindenhova beférkőző, gyilkos határozottságú, rejtetten mégis érzelmes, közismert magánnyomozó formátum sci-fi környezetbe helyezése lehetett. A kliséhalmon túl mégis, egy másik világba pillanthatunk be.
A második változat már jóval álomszerűbb hangulatú. Itt néha már titánok és hősnők (már-már VIP-ek) jelennek meg. Az álomszerűséget részben a kicsit másképp hangzó zene teremti meg, illetve, a vágás. Egy nyomozós párbeszédben a nagyobb szünetek a macsós erőfitogtatás felé húznák a hangsúlyt, a rövidebb vágás így feszítettebb ritmust ad és annak az érzetét, hogy a felek egyoldalon állnak. Rachael tesztjének kb. 4 perce itt 12 másodperccel (kb. 5%) rövidebb. (Hogy sejtelmes sejtésemről megbizonyosodjak, itt ki is mértem.) Az érzelmesebb részek pedig kicsit meghosszabbodnak.
A harmadik változat pedig a vágás feszítettségével és a jelenetek teljességével jóval nagyobb, átütő erőt kap.

Szellemi lények

(Léphetünk-e bentebb a film transzcendens értelmezésében, kikerekíthető, mélyíthető a mitikus szinten zajló történet?)
Dr. Eldon Tyrell, maga a Teremtő (El - isten, Don - úr), aki itt kérlelhetetlen kényúrként, tirannusként (Tyrell) jelenik meg. Los Angeles az angyalok városa, az angyalok szellemi szintje, számunkra színtelen, homályos szellemvilág, a kérlelhetetlen eső kényszerében ázva, legalábbis ilyennek tűnik, semmiképp sem olyan, ahova az ember vágyna. Idegen, más világokból származó, furcsán beszélő lények uralják, és különös, alig kivehető, manószerű lényekkel találkozhatunk. Az androidok, vagyis az emberszerű lények az itteniek másolatai, replikánsai (ahogy Isten a saját képére és hasonlatosságára teremtette az embert). Feladatuk a "külső világok" vadabb körülményeinek felderítése, vagyis a tapasztalás, és ezzel a kolonizálást, a világok "belakását" segítenék. A Földre merészkedés tiltott és halálos a számukra. A földi birodalmat a rend őrei által irányított fejvadászok védik, vagyis ezek a szeráfok, az itteni világ határának őrangyalai. A "szárnyas fejvadász" fordítás kezdetben lehet, mindössze a repülő autókra utalt, "angyali" értelmében viszont pontosan kifejezi az egyetlen gondolat alatt a helyszínen megjelenő, pengével, más szóval: karddal (itt a pisztoly) a Törvényt őrző emberfeletti lényt.
Egy angyal, így Deckard is, önálló szabad akarat nélküli, végrehajtó szerv, a törvény érvényesítője, a törvényérvényesítés eszköze. A szabályok és a szabályokat áthágni akarók oldaláról ez érzelemmentes racionalitásként jelenik meg, aki már-már pszichopata. Innen származhat Deckardnak a Descartes-ra hasonlító neve, akinek híres "gondolkodom, tehát vagyok" mondata el is hangzik Pris szájából.
A szellemvilágban ugyancsak megjelenik sántító ördögként Gaff, aki mindig ott jár Deckard nyomában. Gaff mögött pedig a kérdéses szerepű rendőrfőnök, Bryant. A lázadók szempontjából a törvényt az operatív struktúrán keresztül kikényszerítő Főnök maga a Sátán, Bryant azonban egyáltalán nem pokoli. Első látásra. Ha a viszonyulását jobban megvizsgáljuk, az a film kulcsához is közelebb vihet. Bryant általánosító kategóriákat képvisel, így ő a személytelenség, lelketlenség "ördöge".
Gaff kis origami papírfiguraként tekinti Deckardot. Alakjai groteszken kommentálják a fejvadász belső gondolatait, mintha a fejébe, a lelkébe látna. Bryant kezdő megbízására egy csirkét készít - vagyis Deckard gyávaságát gúnyolja. Rachael megjelenik Deckard otthonában, akiben lassan felébredhetett a vágy. Majd Deckard és Gaff a két android lakására mennek, amin talán érezhető a szerelmi fészek hangulata is, s ekkor Deckardban felmerülhet egy megélhető lelki és testi kapcsolatnak, az igazi beteljesülésnek a lehetősége. Gaff ekkor egy hangsúlyozott méretű, merev hímvesszőjű férfi figuráját készíti. A történet végén pedig a remélt boldogság álmába való elszökést az egyszarvúval parodizálja. Ez utóbbit szokták annak a bizonyítékának is tekinteni, hogy Deckard is android, mivel az egyszarvú egy beléültetett kép. Ezen a szinten valójában lényegtelen, hogy Deckardot androidnak tekintjük-e vagy sem. Ő ugyancsak teremtett lény, a Teremtő műve, és ugyanúgy a feladata a Teremtő tervének végrehajtása, bár más szinten, és a szabad akarat kisebb fokával. Deckard tehát lehet android, a teremtettség értelmében. Ugyanakkor más szintű, más minőségű és más az operatív területe, mint az "emberszerűeknek". Tehát más, mint a lázadó androidok.

A lázadás szelleme

A lázadó emberszerű androidok a tiltás ellenére visszatérnek a Földre és a Teremtőjük elé akarnak járulni, hogy ő kijavítsa a Teremtés hibáját, a fejük fölött függő halált.
Roy egy Blake versből idéz: "Fiery the Angels rose, / deep thunder roll'd around their shores, / burning with the fires of Orc" ("Tüzesen buktak alá az angyalok. Mély dübörgés görgött partjaik körül, Orcus tüzében égve"). Itt tehát az űr másik világából megjelenőként önmagukat nevezi lázadó angyaloknak. Blake-nél Orc maga a lázadás istensége.
A szép Pris bejut Sebastian lakásába, majd megjelenik Roy. A magányos, gyors öregedésben szenvedő Sebastianban szimpátia ébred a "barátaihoz" oly' hasonló lények iránt és elindulnak az uralkodó Piramisa felé.
A tudományosságot imitáló párbeszédben Roy az EMS-t emlegeti, ami itt egy vegyület, de általában az "Emergency Medical Service", a sürgősségi ellátás, vagyis az (élet)mentő megnevezése. Tyrell a válaszában arra utal, hogy a halhatatlansággal rendelkező lények vírusként falnák fel, pusztítanák a környezetüket. (Napjaink tapasztalata alapján - anélkül is.) De maga a teremtmény - igazi remekmű. A külső világokban való tapasztalás minden eszköztárával, aki ugyan "vitatható dolgokat" is elkövethet, "De rendkívülieket is". Ha az általuk megélt szörnyűségek Tyrell számára semmit sem nyomnak a latban, Roy elköveti a legszörnyűbbet. Az übermensch kinézetű csalódott Roy júdás-csókot ad, majd eltorzítja Tyrell arcát, "képét" (torz istenkép), és nietzschei tettként megöli Teremtőjét.

Az egyszarvú és a bárány

Deckard nehezen érthető egyszarvú-"álmát" a moziváltozatból kivágták. A rendezői változatban egy rövidített részt láthatunk, csak a végső vágásban jelenik meg a teljes képsor. A film készítői már a következő projekten, a Hjortsberg által írt Legenda című mesén is dolgoztak, amelyben fontos szimbólum az unikornis.
Rinocérosz a képen: jelen és valóság

A világából kibillentett, sérülékeny lelkiállapotú Rachael megjelenik Deckard lakásában és a távozása után látjuk Deckard képzeletének látomásszerű képét, a vágtató unikornist. A képsor kicsit távolabbról indul. Kezdetben - csak kis méretben - de egy rinocérosz fényképét látjuk, a rondaságnak, kérlelhetetlenségnek, az útját követő tehetetlenségnek azt a tömegét, amely, ha rohanóvá válik, mindent elpusztít maga előtt. Deckard látomásában ez helyett jelenik meg az élettel és lélekkel telítettség unikornisa. Mindez alapján a film egyik kérdése így fogalmazható meg: Az elbírálás élettelen kategóriáit felválthatja-e az empátia, a másik szemén keresztül is tekintve a helyzetet? A lelketlen rendszert meghaladhatja-e a lélek?
Lehetséges ez a jövő?

A robotként minősített Nexus-oknak sokkal mélyebb kapcsolatuk van mind egymással, mind a teljes élettel (talán innen jön a név). Ők sokkal emberibbek, mint az embernek minősített Deckard.
Túl tud-e lépni Deckard a törvény lelketlen szolgálatán? Megjelenhet-e benne az empátia, az együttérzés? Megjelenhet-e általában véve az emberben az empátia, az együttérzés? Képes-e átérezni a kiszolgáltatottak, az áldozati bárányok helyzetét?
Rachael második látogatásakor Deckard szinte a nőre támad. Ez a jelenet kicsit a macsós magánnyomozó kliséjéből is táplálkozhat, amit lehetetlen volt enyhíteni. Kivágni mégsem szabad, mert ez az a pont, amikor a szabályok mentén cselekvő Deckard elveszti önmaga fölött az uralmát, annyira elborítja a vágy, hogy együtt legyen azzal az önmagában is bizonytalan lénnyel, aki felé egyre több érzelmet táplál.
Ki álmodik és miről?
A film alapjául Philip K. Dick Álmodnak-e az androidok elektronikus bárányokkal? című regénye szolgált. Miről álmodhatnak az androidok, vagyis, mi lehet lelkük legtitkosabb vágya? Vagy, ami még fontosabb, vágyhatnak-e a békére, vágyhatnak-e a másikra?
A történetben egyetlen ponton látunk alvó androidot. A film végén Deckard rohan vissza a lakásába és első rémületében azt hiszi, hogy Rachael meghalt. Vajon az alvó Rachael elektronikus bárányokkal álmodott?
Még érdekesebb a kérdés, ha figyelembe vesszük, hogy a Rachael név jelentése pontosan: "bárány". Ha Deckard valójában android, akkor lehet-e lelkének legtitkosabb vágya Rachael? A törvény lelketlen képviseletének a helyébe léphet-e az ártatlan kiszolgáltatottakkal való együttérzés?

"Mint könnycseppek az esőben"

A film legendás mondatát a színész, Rutger Hauer írta, improvizációként. "All those moments will be lost in time, like tears in rain" - "Mindazok a percek elvesznek az időben, mint könnycseppek az esőben".
A négy lázadó android - két férfi és két nő - karakterei, valamint haláluk különböző módjai nagyon is lényeges mondandót sejtetnek.
A film kérdését úgy is feltehetjük: hogyan nézel szembe a halállal?
Deckard a tiltott területre behatolókat megöli, számukra ő a Halál angyala, Bryant "dicséretében" "egyszemélyes mészárszék"-nek nevezi, akivel, ha egy emberszerű android szembetalálkozik, gyakorlatilag nincs esélye. A négy lázadó android különböző módon reagál a halál közelségére.
Menekülés erőtlen szárnyakkal üvegfalakon átzuhanva
Zhora, aki a neve szerint maga a ragyogás, a ragyogó szépség, menekülni próbál. Magára kapott átlátszó kabátkája gyenge szárnyakat formáz, ahogy Deckard elől próbál elfutni. Nem bújhat el, a lövések így a hátán találják el. A látszatra utaló üvegfalakon próbál egyre messzebb áttörni (vagyis: hamis elképzelések mögé menekülne), de a Halál angyalának "pengéje" (itt: pisztolya) utoléri. A valótlan hiedelmek ilyen gyenge "szárnyai" alkalmatlanok a repülésre.
Leon Kowalski, aki az élet harcaiban kovácsolódott (Kowalski jelentése: Kovácsfi), oroszlánként (Leon) veszi fel a küzdelmet. Amíg Zhora menekül, Leon szembenéz a halállal (például ez valakinél történhet úgy, hogy életveszélyes munkát vállal), így harcosként is hal meg, mégpedig egy, a figyelmét elkerülő tényező miatt.
Fejét elcsavarni
Pris-re leginkább a trükközés jellemző, a megkerülés lehetőségének keresése. (Hogy mi indokolja a nevét, az rejtély. Zhora párjaként utalhat a prizmára, a szivárványra. De lehet a díjjal -price- kapcsolatos, vagy a boldogsággal/gyönyörrel -bliss- is.) A Halál angyala fejét hiába akarja "elcsavarni" és őt az orránál fogva vezetni, Pris vergődve fejezi be az életét.
Lehet az orránál fogva vezetni?

Ahogy a két nő is egymáshoz hasonló karakter, a negyedik android is, Leonhoz hasonlóan egy harcos. Sőt, már a neve is Roy Batty, a harc királya. Roy a teremtője elpusztítása után találkozik Deckarddal. Deckard a története során egyre inkább az androidok szemén keresztül látja a sorsukat és most Roy tettei fogják tanítani: Roy megadja neki a küzdés lehetőségét, az ellenfelet is partnerként tekintve.
A szeretett lény lelkét követve
Deckard magasabb szintre menekül, Roy viszont ide is követi, mégpedig (különösen egy sci-fi-től) nagyon meglepő módon. A halott Pris lelkéhez kapcsolódva tud majd felemelkedni (na jó, ebből kevés látszik), szertartásosan megfesti az arcát és farkas-szellemként (ami az ő totemállata lehet) indul feljebb a szellemvilágban.
Farkas-szellemé válva

Magához szorítva a szállni képes Lelket
A folytatás még döbbenetesebb. Elérnek a tetőre, és innen Deckard már csak a másik világba való ugrással menekülhetne, törött ujjai, azaz (részben lelki sérülése) miatt azonban megakad és félő, hogy a mélységbe zuhan. Roy egy galambot vesz magához, a Szentlélek jelképét, a másik világba emelkedés-repülés minőségét. Mögötte forgó hatalmas légcsavarokon láthatjuk képileg is megjelenni, ahogy szellemi energiájának gerjesztésével fel tudja emelni a lélekminőségét. Az ilyen értelmű "repülés" szellemével (a galambbal) és a megfelelő lendülettel így magabiztosan át tud ugrani a másik világba, a másik tetőre.
Szellemi erő és minőség emelése
A megváltó kéz
Mint könnycseppek az esőben
A sportszerűséggel Deckard és Roy egyenlőkké válnak, és ez képileg is megjelenik. Roy eltöri Deckard jobb kezének két ujját, majd ő is a jobb kezét kénytelen egy nagy szöggel átszúrni. A jézusi seb a másik szenvedésével, keresztjével való azonosulás. Roy emberszerűből a szellemi Világ királyává (Roy, Rei - király) válik.
Roy életideje ekkor jár le és egyik utolsó tettével megmenti Deckardot. Ahogy korábban írtam: "Utolsó szavaival Roy megbékél a halállal és rövid, mégis a szenvedésekkel és csodákkal a teljességében élt életével". Az életnek nem az idő, hanem a tapasztalás teljessége adhat értelmet. Ez az egyéni életen túl az Élet mint egész szeretetét jelenti, ezért is mentette meg Roy az ellenfelét. A moziváltozatban Deckard narrációjaként pontosan ezt hallhatjuk: "Utolsó perceiben talán jobban szerette az életet, mint valaha. Nem csak a saját életét. Hanem bárkiét."
"Mindazok a percek elvesznek az időben, mint könnycseppek az esőben" - mondja Roy az utolsó szavaival. Ez képileg pontosan ugyanaz (!) ahogy az egyén "könnycseppjei" (egyéni tapasztalásai, élete pillanatai) beleolvadnak az esőbe, a teljes Élet áramába. Az élete szeretete az együttérzés képességével önmagán túllépve az Élet szeretetévé vált.


A csalódott és teremtője képét eltorzító, majd megölő Roy a keresztútján egyenlő félként tekinti az ellenségét is, sőt, (vasszeggel "veretett" kezével) meg is menti. Roy úgy halt meg, hogy mások élete volt számára a fontos, így lélekben eggyé tudott válni magával a teljes Élet folyamával. A lélekgalamb elindulhat az Ég felé.
Az Ég felé emelkedő Lélek
A film kérdése így "mindössze" annyi, hogy hogyan éljünk - megteremtődhet-e bennünk az emberi, megjelenhet-e bennünk a lélek - és, hogy hogyan tekintsük az elkerülhetetlen halált?
A négy halál a naivitás (Zhora) és a vergődés (Pris), valamint a fizikai harc (Leon) és a szellemi küzdelem (Roy) négy szélsőségét mutatja meg. Van-e központ, Ötödik elem?

Deckard által elragadva, úton
Deckard visszamegy a lakásba Rachaelért. Kilépnek a folyosóra - a sánta ördögi Gaff most is tud mindenről - és eltűnnek a más szintre vivő liftajtó mögött. (Gaff mintha belelátna Deckard lelkébe, de emiatt még nem feltétlenül szükséges, hogy Deckard android legyen.)
Hova ragadja el a Halál angyala a bárány-ártatlanságú szeretett Rachaelt, aki csak egy élhető élet boldogsága után vágyakozik? Rachaelnek hogyan kell szembenézni a Halál angyalával? Erre a későbbi változatokban csak a zene utal. A moziváltozatban ekkor következik a szokatlan fényesség, a repülés érzetét sugalló képek, fenséges tájak, ahol azonban "a madár sem jár". Ez a földöntúli boldogság Mennyországa.
Szikrázó fény, földöntúli boldogság

2015. április 4., szombat

2015. március 22., vasárnap

Trisztán és Izolda - "földöntúli minőség - a földön"

Draper (1901)
(Izolda napjára.)
(Tamás Ferenc "Irodalmi alkotások párbeszéde" márciusi előadása során a Trisztán és Izolda változatokat ismertette; részletek mellett elhangzott Balla Zsófia és Nemes Nagy Ágnes verse is.
A legendának van egy olasz-francia (Il cuore e la spada) harmatgyenge filmfeldolgozása és egy nézhetetlen, erősen torzított történetű amerikai is. A gyenge feldolgozást legalább körüllengi az amatőrség bája, és néhány érdekes megoldást is láthatunk.)

Il cuore e la spada

A hármas

Trisztán és Izolda legendája egy középkori tragédia, a "végzetes szerelem" motívumának egyik első megjelenése, mely több változatban is ismert.
A szerelmi háromszög főbb szereplői Mark (vagy Marke) király, az unokaöccse: Trisztán lovag és Marke király felesége: a fiatal Izolda.
A háromszög érdekessége, hogy mindenki számára fontos a másik: a király a fiaként szereti Trisztánt, s egy időben az örökösévé is szerette volna tenni. Trisztán hűséggel tartozik Mark király felé, akit tisztel és nagyra tart. Trisztán és Izolda - egyszerűen mondva - őrülten szerelmesek egymásba. Mark király szerelmes a fiatal és gyönyörű Izoldába, a feleségébe. Bizonyos változatokban Izolda pedig tiszteli a férjét, Mark királyt, akiben valóban ott a jóság. Bármely két szereplőnk lehetséges kapcsolata között ott áll akadályozóként a harmadik fél.
A történet alaptémája, ami a gyors népszerűségét is eredményezhette, a kötelességek és a vágyak konfliktusa. Trisztánnak kötelessége királyát szolgálnia, így a házasságát is meg kellene védeni, nem pedig aláásnia. Izoldának pedig kötelessége, hogy hűséges legyen a férjéhez. A két fiatal viszont a legképtelenebb tettekre is képes, hogy közös vágyuk által sarkalva egymáséi lehessenek.
Vajon megoldható-e ez a helyzet, egyáltalán megérthető-e ilyen léptékű szenvedély?

Módosult tudatállapotban

Normál, hétköznapi tudatállapotban a felszínen a racionalitás uralkodik az emberen (csak a felszínen), így alapvetően beszámítható, lehet vele beszélni, és nem tesz (látványosan) az érdekei ellenében. Trisztán és Izolda története nem érthető meg a racionalitás kategóriái alapján. Olyan, mintha a pár pszichedelikus szert fogyasztott volna, pontosabban, az együttlétük jelenti egymás számára a tudatmódosítás szerét. A két szerelmes motivációi így csak a narkózisszerű bódulat és függőség szempontjából tárgyalhatók.
A szenvedély bódulatának egyik jellemzője a rendkívül magasra csapó érzelmek, melyek a valóság színeit egyszerre elhomályosítják, de egyben torzítva fel is fokozzák. Az ezt megélő számára a halál határvonala is elvékonyodik; normál látásmódban a halál közelségéhez érzelem-maximum kapcsolódik, itt azonban ez a felfokozott érzelmeknek csak az egyike. Az együttlétükkel kiszínesedő világ összehasonlíthatatlan a hétköznapiság szürkeségével, így a halálnál is sokkal nagyobb félelemként jelenik meg a "megvonás", a szenvedély megélésének akadályozódása.
A valóságtorzulások miatt olyan, mintha köd ereszkedne a szerelmesek látására. Ez egyrészt a legképtelenebb ötleteket és tetteket hozza elő, másrészt lehetetlenné teszi, hogy bármilyen tervet fixáljanak a jövőjükkel kapcsolatban. Egy hiteles tanácsadóra mindenképpen szükségük lenne, ha egyáltalán meg tudnák ítélni, hogy kire hallgathatnak, és, hogy a tanácsot tényleg érdemes-e megfontolniuk.
Trisztán és Izolda között a legnagyobb érzelmek hullámzanak. Kezdve azzal, hogy Trisztán lovag Izolda bátyját (más változatban: jegyesét vagy nagybátyját) öli meg, és ezért Izolda is először bosszút akar állni, de az ébredő szerelem hullámtornya elnyomja ezt a bagatellé váló érzést. Az ilyen mértékű, emberen túli léptékű szenvedélyt a történet azzal próbálja érthetővé tenni, hogy Trisztán és Izolda szerelmi bájitalt fogyasztott - véletlenül. Fontos, hogy az egyik változatban Izolda mindkettőjüknek mérget akar adni (amit hűséges szobalánya cserél át a másik, lassúbb, de pusztítóbb hatású szerelmi bájital üvegcséjére); így a szer hatása részben a testen kívüliség és az érzelmi roham érzete is lehetett - mintha meghaltak volna. Ma már túlságosan is jól ismertek olyan szerek ("köszönhetően" például bizonyos költőknek), amelyek eufóriává szét tudják robbantani a valóság kereteit. Ekkor azonban a bevésődés függősége a szerre irányulna és nem a másik személyre, így itt mégis másról lehet szó.
Úgy tűnik, hogy "egyszerűen" a Trisztán és Izolda közötti "kémia" - vagyis mindössze az, hogy egymás közelébe kerülnek - eredményezi számukra a tudatállapotuk olyan léptékű módosulását, amit a történet kénytelen varázsszerrel magyarázni. Ilyen jelenség pedig valóban létezik, amit számtalan történet és tapasztalat is tanúsít.

Végzetes szerelem

Trisztán és Aranyhajú Izolda egyszerűen nem tekinthetők beszámíthatóknak, ahogy az egyik változat próbálja is őket felmenteni. Együttlétükkor olyannyira más lesz, színekkel telítetté válik a világ, hogy anélkül a szürke valóságban eltöltött percek tökéletesen értelmetlenek. Minden grandiózus és drámai.
Trisztán az otthoni, bretagnei világában megpróbálja az együttélést egy másik nővel, akit ráadásul szintén Izoldának hívnak, összeházasodnak, de mindez csak sápad árnyéka a korábbi szenvedélynek. A távoli ideálnak - Aranyhajú Izoldának - ellentéteként a bretagnei feleség neve Alabástromkezű (vagy Fehérkezű) Izolda, akiből minden szín, minden mély érzelem hiányzik. A mellőzöttség és a féltékenység viszont megvan, így ő lesz Trisztán halálának oka (az egyik változatban a felajánlkozását követő visszautasítás hozza elő a magát halálosan megsértettnek érzett nőből a pokoli démont).
A felfokozottságban torzul a szerelmesek valóságérzékelése. A hagyomány azonban azt mutatja, hogy nem csak a valóság érzékelése, de, szinte mágikus módon, maga a valóság is torzul. (Nagyon fontos, hogy Trisztán nem lovagnak képzeli vagy hirdeti magát, hanem "egyszerűen" lovagként cselekszik!) Ha Trisztán és Izolda lélekben együtt vannak, és egyikük egy határozott irány felé tud mutatni, akkor, akár a legképtelenebb módon, de arra ösvény nyílik - s így legyőzhet Trisztán sárkányt, óriást. Csak éppen az ilyen szenvedély "köde" gyakorlatilag lehetetlenné teszi, hogy jó irányt határozzanak meg.
Egyetlen dolgot viszont semmiképp sem tehetnek meg: nem szabad, hogy egymásban megrendüljön a bizalmuk (mindazon érzelemhullámzás közepette, hogy jó-e, ha egyáltalán a másikban megbíznak), mert ekkor széthullik a mágia, s a világ ellenük fordul - s így lesznek csillagűzött szeretők (star-cross'd lovers - a Rómeó és Júlia alapján). Trisztán halálát pontosan ez okozta, hogy nem bízott abban, hogy Izolda eljön hozzá, Izolda pedig képtelen volt Trisztánja, az Élete nélkül tovább élni.

Megoldás?

Vajon feloldható lett volna ez a helyzet?
Nemes Nagy Ágnes "Trisztán és Izolda" c. verse három részében három főbb szereplőnk gondolatait olvashatjuk, melyeknek első látásra nincs is köze a legenda történetéhez.
http://www.szozat.org/index.php/lira/tartalom/732-nemes-nagy-agnes-trisztan-es-izolda
Mégis, észrevehetjük, hogy Mark király gondolatai alapvetően lefelé, a föld felé irányulnak. Izolda gondolataiban az ég, a felfelé képviselői jelennek meg, de sikertelen megvalósulatlanságukban, kiteljesedés nélkül. Trisztán pedig, mintha vízszintesen nézne körbe és mozogna, az őt üldöző sors hajszoltjaként.
Ha a képeket a legendára kiterjesztjük, észrevehetjük, hogy Mark király alapvetően az általa birtokolt dolgokkal definiálja magát, így Izolda is az ő felesége, az ő tulajdona, bármennyire is a lányt a totális szenvedély Trisztánhoz köti. Trisztán Mark lovagja, így Mark a hűséget követeli meg tőle. Mark tehát alapvetően csak önmagára gondol.
Trisztán és Izolda egyszerűen beszámíthatatlanok, együtt és külön-külön is. Mark az egyetlen, akiben a racionalitás és tervezés képessége felmerülhet (bár az egyik változatban ő itta meg a bájital csöppnyi maradékát, s ezért szerelmes Izoldába). Ha a ragaszkodásán túl tudott volna lépni, és lemond Izoldáról a fiaként szeretett Trisztánja miatt, a szeretők mágikus ereje, a sárkányölő, óriásölő vitézség az ő birodalmát védte és gazdagította volna. De ehhez igazán, és nem birtokolni vágyó módon, azaz önzetlenül kellett volna szeretnie Izoldát.

Varázslat a földön

Balla Zsófia "Tristan" című verse, ugyancsak, mintha nem kapcsolódna a legenda történetéhez, valójában éppen a lényegéből árul el valamit.

Balla Zsófia: Tristan

Harcolok érted. Az édes hús alatt
csonthéjba zárva, sötétbe, a mag,
a mandulatömör. A kéz, a száj
azt bontogatja, ami nem anyag.
Titkod kibökni nem muszáj.

Épp úgy, ahogy a teraszon hagyott
könyv kinyílik – a szél lapozgat ott –
súgva borzong, lobog papírhaja,
mint kukorica szőke bajusza.
Idegennek csattognak a lapok.

Sorsunk kuszán, születetlen vetődik.
Az ég sem érti, bár a könyv nyitott.
S mit nem találtam, mert vakon kerestem:
titkod falán, benned az égi testben
lélektelen láva,
láthatatlan idő világított.


Trisztán legbelső gondolatainak az áramlását olvashatjuk. Az első versszak felvillantja, hogy a szeretett nő testébe zárt lélek legbelsőbb magja Trisztán számára az anyagon túli titok kapuja. A második versszak szerint ez épp olyan, mint ahogy a szél lapozgatta (a ki tudja, ki által - bárki által) "olvasgatott" könyv felett lebeg annak szelleme, ahogy az Élettel végiglapozott Sors könyvének rejtett törvényű minősége lebeg az élők felett. (A törvényeket az Ég érti, de azt nem, hogy az ember miért nem látja és miért nem teszi meg, amit kellene.) És ez a titok olyan időn túli ősanyag, mint a Föld magjának lávája, amely idők feletti minőségű, az Örökkévalósághoz kapcsolódik.
Trisztán számára a szerelme az anyagon és időn túli minőség, a földöntúli, a transzcendens kapuja. Út a mindenek fölött álló, legvégső ideál felé. Erről való lemondás a lélek öröklétének halála lenne, így nem tehet mást, "Harcolok érted".

Kit szolgálsz?

Mark király minden földi hatalom birtokosa királyságában, de a hatalom gyakorlásán kívül mást nem is igazán tesz, alapvetően passzív. Trisztán, a lovag az, aki tevékeny, harcol a királyságra törő külső (óriások és más írek) és belső ellenségek (bárók, törpék) ellen. Izolda a jóra törekvés, a mennyország élő ideálja. Kit szolgáljon tetteivel Trisztán, a hatalom birtokosát vagy a földöntúli ideált? A szerelmesek tragédiája, hogy ez a kérdés egyáltalán felmerül.
Izolda ki mellé álljon, az elvi lehetőségekkel rendelkező passzív potentát mellé, mintegy díszként, vagy a cselekvési képessége miatt tényleges lehetőségekkel rendelkező lovagját támogassa? A szerelmesek tragédiája, hogy ez a kérdés egyáltalán felmerül.
Rendkívül érdekes ez a képlet, ha a három főszereplőt egyetlen emberben megjelenő három törekvés minőségeiként tekintjük. Kis szójátékkal a belső hármas (angol: Threesome) itt Izolálva jelenik meg. Melyik szövetkezzen a másikkal? Cselekvőképességünkkel törekedhetünk a mások által elfogadott, elismert ("jegyzett" - "Mark") javakra és hatalomra, megpróbálva felfelé kapaszkodni a struktúrában királyi pozíció felé, de ekkor egyre halványabbá válhat életünkben az ideál fénye. (De zátonyra futni sem szabad. A folyón a biztonságos hajózást jelentő második vonás szintje a "mark two", mississippi kiejtésben: "mark twain".) Vagy a tevékenységeink keressék az ideált, de akkor lehet, hogy az emberi "civilizációs" struktúráktól messzebb, szinte a vadon kivetettségébe kerülünk? És az ideál szerencsecsillaga inkább ki mellé álljon, a földi javakat és jogokat segítsen halmozni, ami egyre nagyobb passzivitásba visz, vagy segítse, de kényszerítse is ki az aktivitást, ami az élet harcaiban egyre nagyobb lehetőségeket, veszélyes helyzetek megoldásának kulcsait jelenti? Életünk minőségeinek összekavarodott voltát jelzi, hogy ez a kérdés egyáltalán felmerül.

Három világ

A történet rendkívüli érdekessége, hogy a három főszereplő három különböző országból, három világból származik, melyeket tenger választ el, egyben köt össze. Cornwall (a mostani Anglia délnyugati csücske), a Világtengerbe kitüremkedő félsziget a földi hatalmi viszonyokat és harcokat jeleníti meg. A legenda Írországa egyértelműen a démoni szörnyszülöttek (mint óriások és sárkányok), egyben a mennyei szépségek Túlvilága. Az árva Trisztán szülőhelye Bretagne (a mostani francia északnyugati csücsök), egyben az a hely is, ahol Mark hatalmi struktúráitól, de az ideáljától is távol, száműzve, más lovagok és hasonló hétköznapibb emberek között Trisztán normális életet próbál megélni, a földöntúli Aranyhajú Izolda helyett Fehérkezű Izoldával. Bretagne így egyrészt a Lélektó, a születendő (majd az életüket leélt) lelkek helye, ahonnan Trisztán a Világokat összekötő tengeren érkezik Cornwall királyságába. Érdemes Gorvenalt, Trisztán hűséges "őrangyalát" is megemlíteni.
Trisztán kiáll egy fontos próbát (amely elsősorban nem a harckészségét, hanem az önfeláldozását és bátorságát teszi mérlegre), legyőzi a szörnyűséges adót behajtani kívánó túlvilági (ír) óriás démont. Trisztán ekkor egy halálközeli élményt él át, átkerül (csónakon) a túlvilágra (Írországba), a varázslatok otthonába, ahol Trisztán meglátja Izoldát, aki meggyógyítja őt, így visszakerülhet Cornwall királyságába. (Érdemes ezt a jelenetsort a sámánelhívással, a sámán-betegséggel összevetni.) A földöntúli szépség elhozható-e a mi világunkba? Trisztán ehhez újabb túlvilági útra indul és ott legyőz egy sárkányt; az óriás démoni lény még csak a cornwalli földiek életenergiáját szívta el, a sárkány viszont már a földöntúli lények világát pusztítja.
A száműzött Trisztán Bretagne-ban talál menedéket, a "lélektársai", a hozzá hasonló lovagok között. Vajon itt meg tud teremteni egy normális, szürke "hétköznapi" lovagi életet? Bretagne ekkor a normalitás tartományának világát jeleníti meg. Meg tudja itt Trisztán élni Fehérkezű Izoldával a házasság, a párkapcsolat boldog perceit? Mindez csak fakó mása a korábban megtapasztalt Igazi Életnek - jellegtelen és lényegtelen, amihez ragaszkodni sem érdemes. Lélekhasadásos állapot. Érdekes motívum, hogy Fehérkezű Izolda Mark királyhoz hasonlóan kisajátítani akarja a (birtokló módon szeretett) "szerelmét", így valójában (ahogy Mark király is a tetteivel) kipusztítja a szerelmespárt erről a világról. A Bretagne-ba érkező Izolda egyetlen percet sem tölthet a párjával. Izolda azonnal a szerelmese után hal, így még elérhette annak az égbe távozó lelkét és együtt emelkedhettek a földöntúli világba. Ha csak Trisztán szemszögéből nézzük az eseményeket, egy ősibb folyamatot láthatunk. A haldokló Trisztán lelke a jegyesség gyűrűjét küldi el gondolatban lélektársának, majd, a halálával, ahogy a lelke emelkedik az égbe, párjaként megjelenik a mennyei lény, Izolda lelke, hogy elkísérje és vele egyesüljön az öröklétben.
A Világokat összekötő tengerek Víz-alapján Cornwall marsi harctere (Mark, vagyis Marcus jelentése: Marsnak szentelt) a statikus Föld-elemet képviseli, Bretagne a könnyedebb, mozgó Levegőt (így itt teremhetnek harcosok, költők, trubadúrok), míg a legenda Írországa az Ég varázslatokban izzó elemét.

Földöntúli minőségek gondozása

Trisztán és Izolda beszámíthatatlanok, képtelenek az életüket, együttélésüket megszervezni. Ugyanakkor egy varázskaput jelentenek, melyen keresztül mágikus minőség, varázslat kerülhetne be a világunkba. Egyszer csak jobban mennek a dolgok, lehetetlen helyzetek is megoldódnak, kilátástalan harcok győzelembe fordulnak. Képtelenségnek tűnik? A hagyomány nagyon is ismeri ezt a jelenséget. Platónnál ezt olvashatjuk: "az emberi nemek száma három volt, nem kettő, mint most, férfi és nő, hanem volt még egy harmadik is, amely egyesítette magában a kettőt". Ez pedig: az "androgün". "Erejük és bátorságuk szörnyű volt, s gondolkozásuk nagyratörő". S mert "az égbe próbáltak fölmenni s ott rátámadni az istenekre", Zeusz kettévágta őket (ford. Telegdi Zsigmond).
Mit kellett volna tenni? Mark király a hűséget követelte volna meg, hogy ne gyengüljön a királysága, valójában az önzésével elpusztította a szerelmespárt. Így lovagot és ideált vesztve védtelenné tette a birodalmát; ha újabb, a szegények vérére szomjas démoni lény tör az országra, már nincs ellenfele. Egyetlen megoldás az "együttben" gondolkodás lett volna, ami a király kötelessége lett volna. Ehhez viszont nem önmagára, hanem az egész birodalomra kellett volna gondolnia.
A látást elhomályosító varázslat miatt viszont az "együtt"-ben gondolkodás nagyon nehéz. Én nyertem a harcot, bárki lenne mellettem, bárki drukkolt volna, akkor is nyertem volna, nem? Én álltam mellette, s ha másnak drukkoltam volna, akkor ő nyert volna, nem? Az én lovagom nyert, s ha királyként mást küldök, akkor ő nyer nekem, nem? Bár nem engem szeret, de jogom van hozzá, nem? Nem, nem, nem és Nem! A varászszerhez minden komponensből a megfelelő adag és keverési mód kell. És ezt a királynak kellett volna felügyelnie, különben ő csak Mark és nem Cornwall.

Földöntúliság - a földön

Trisztán és Izolda történetében így talán az égi minőségnek a világunkba, a földre elhozásának varázslatos lehetőségét láthatjuk, és az önzések miatti tragédiát. A hatalmasságok (Mark) és a hétköznapi emberek (Fehérkezű Izolda) felelőssége, hogy a valóban (!) ilyen képességű lelkeket felismerje, nekik lehetőséget és segítséget adjon, hogy az "együtt" ne legyen pusztító démonoknak kiszolgáltatva, hogy az "együtt" gazdagodjon.
A megnyíló égi kapu a szerelmesek halálával bezárult, de a legenda őrzi emléküket, és szerelmük pillanatait. Ahogy Platón folytatja: "Mikor pedig rátalál valaki a maga másik felére (...), csodálatos mámorba ragadja őket a barátság, az összetartozás érzése és a szerelem, s nem akarnak elválni egymástól úgyszólván egy pillanatra sem."

2015. március 21., szombat

Dór oszlop romok fölötti magánya


Földre omlanak valaha volt magasztos falak,
gaz veti fel az egykor szép kertet,
mely gondozására áldozta kertésze élete
messze suhanó perceit, óráit, s a
pillanatok mind a múlt éjébe zuhanva
nem térnek vissza soha - és így már
nincs, aki látná mindazt a szépséget,
amit ő látott, és tenné, mit ő tett.
Elvadult ágak fonják, kerítik, szúrják
össze szívünket, hogy égi kertész már
soha nem tud nevelni ott virágot, hogy
teremje tiszta mennyei ízek gyümölcsét...
Én pusztulásnak nem örülhetek, soha
nem vidíthat lelkemen semmibe széthulló,
időbe elfoszló, mi valaha volt kerek s egész.


(A Göcseji Falumúzeum Finnugor Néprajzi Parkjának bezárásakor.)

2015. március 15., vasárnap

Babics Imre - Gnózis (részlet) - Ráérőskultúra-vadon, forrásdugasz-sikló, pohárhódfal


Babics Imre "Gnózis" c. könyve 2013-ban jelent meg, amelyből már az Új Forrás 2003. januári száma ( http://epa.oszk.hu/00000/00016/00081/030103.htm ) is idéz néhány részletet. Az egyik egy látomásszerű panoráma:
     Erdőben járt.
     Ráérős-kultúra vetette magvait el, hogy kultúrdzsungelt telepítsen völgybe, lapályba.
     S a fáknak az ágai mintha ezüstös fejszékben végződtek volna. Kerek leveles nyél mindegyik ág és fejsze a termés, balta a termés.
     Lám, a Kivégző Erdőben járt. Mert valamennyi Ráérőskultúra-vadon, ha megérzi egy új faj eljöttét, azzá alakul, s az lesz legutolsó életkorszaka végén: Hóhérrengeteg.
     Egymást vágják ekkor majd ki a fák, s közben csupaszítják egymás lombkoronáját.
     Szertefutó gyökerükkel felszívják az ezüstöt a földből és a vasat, s a többi közelben nyugvó érceket is, valamennyit. És a telérekből felszippantott anyagot mind átalakítják: fejsze a termés, balta a termés.
     És az utolsó életkorszak a várakozás a nagy viharokra, veszett orkánok bősz erejére, hogy lendüljenek ágak, gallyak, s lombkoronája egymástól csupaszíttassék valamennyi hatalmas fának, s törzseik egymás által a barna avarra döntessék mielőbb: sose lakja be új faj az erdőt. Árnyékot sose leljen s tűzrevalót ez az új faj.
     Szélrohamokban testvérgyilkosok, ámde ha szélcsend áll be, csak áldozatok mind. S nem választ ki egyik sem már gyógynedvet a testéből, a sebére tapassza szélcsendben, mikor épp’ nem tudja kivágni a társát, s így lassítsa halálát, nem, nem. Várja a véget minden egyes fa az erdőben, hol ment szomorúan.
     S mind várnak szélcsendben hosszú szélrohamokra, s szélrohamokban nem várnak szélcsendre: pihenni nem kívánnak a fajtárs-mészárlásban; alattuk gyűljön az elkorhadt gally és mélyedjen a sok-sok vágás törzseiken.
     Sohasem látsz emberi térben hóhért, kit, ha nyakaz valakit, közben lenyakaznak. Emberi térben nem látsz áldozatot, ki, miközben bordáit belerugdossák tüdejébe, halálra korbácsolja a gyilkosait. Nincs büszke alázat, nincsen. Csak gőg, csak tehetetlenség. Csak erőszak, csak megadás. Csak győztes, csak vesztes. Különállók mind, s erdő sohasem.
     Nincs erdő emberi szívben.
     S Ráérős-kultúra nevelte vadonban elindult újra. Fajok búcsúznak, a legbüszkébbek. A létnek búcsút intenek ők, legalázatosabbak is egyben.
     Így távoznak üveghangyák, hármas homokórák. Egykor a vén fákon meneteltek sorban a hűvös lombkoronába. Fejükből hullt a homok le a torba és onnan potrohba. A duzzadt potroh, akárha mind, mind nőstény élne a hűvös lombkoronában.
     S holdfény.
     És lefelé meneteltek, a potrohuk ekkor mind, mind szórta a torba a terhét, s onnan a fejbe hullt le a sárga homok, széles fej, akár katonáké.
     S napfény. S szívta a fűszálak zöldjét, ahol éltek, lenn, a tövében a fáknak.
     Immár nem menetelnek. Nemtelenek. Sorakoznak a legközelebbi kidőlő vén fa alá. Testükben elosztva egyenletesen mind, mind a homokszemek és ugyanannyi a fejben, a torban, s potrohban: három sárfélgömb összetapadva.
     S nincs holdfény és nincs napfény: az Idő szabadultan jár-kel a Térben.
     S várnak: a korhadt törzs zuhanása megszűntesse az életük és morzsolja fakéreg szét hármas homokórájuk, s az üvegcserepek mind megtöretettként szórják az avart teli és a sok-sok három sárfélgömb a humuszba kerüljön.
     Emberi térben csak nőstény, csak hím. Csak ilyen, csak másmilyen. Érdekes egy faj. S búcsúzkodni nem óhajt.
     Ámde helyette lobogtatják farktollaikat, mint zsebkendőt a fehér mártírmadarak. S valamennyi tolluk a bőrüktől elválik, akárha elernyedt ujjpercek közül elszáll zsebkendő, tovaröppen. S elviszi tolluk a szél, pihetoll, farktoll, evezőtoll.
     És gubbasztanak ők csupaszon vén fák tetején és csapkodnak körülöttük az ágak, fejsze a termés, balta a termés. S nem menekülnek az ön - rabul ejtők.
     Csak tolluk menekül, s a csapások alatt odavesznek mind, s az üvegcserepekre lehullnak. S tollak a szélben, mintha kavargó, hószínű sírhantja a fajnak.
     S emberi térben csak rabtartó, csak rab. Az új faj. Mindig utat jár, mindig utat választ, ahelyett, hogy tartalmazná mindet, s minden irányba suhanna egyhelyben gubbasztva.
     Folyó partjára jutott a Ráérős-kultúra nevelte vadonban.
     A víz is búcsúzott: forrásdugasz-élőlény kitenyésztés volt ez a búcsú. Készült rá évezredek óta. Siklókat vett rá, hogy az árral szembeni úszást megkedveljék. És sok ezer sikló születése kellett, hogy megkedveljék meredek zuhogókon át az előrejutást, s az erős sodrást, hogy imádják. S mindig feljebb s feljebb éltek az új ivadékok, s egyre nagyobbak lettek, s mindegyik egyre kövérebb, mert a folyó ellátta a fajt finom ennivalóval.
     És az utolsó siklók már ott éltek a forrás közvetlen közelében. A víz erejét leigázták, semmibe vették átalakult testükkel.
     A búcsú perce, hogy eljött, egy közülük sugalomra elindult és behatolt a sötét hasadékba. Fivére utána. És ez a pár a folyó forrását eldugaszolta, sikló pár, forrásdugasz-élőlények azóta.
     S emberi térben nincsen ilyen, nincs. Csak ki halált oszt, csak ki halált vár. Kettéosztva, magányosan élnek, eldugaszolva magukban a teljességet.
     Olyasmi ez, valamint ha a torkolatát a folyó teleszórná századok, ezredek óta kövekkel: a tenger elé nagy gátat emelne magának, a sós vízzel keveredni, hogy sose tudjon, meg sose ismerhesse a nála szebbet, a nála nagyobbat, mely befogadja a sodrát.
     Ráérős-kultúra folyója ilyet sose tenne.
     És átkelt a folyón. A pohárhód vitte a hátán.
     S búcsúzott a pohárhód is; poharát odacsapta egy vén fához, üvegpoharát, melyben kicsi, kortynyi víz mindig volt. Abban nézte magát, sohasem tett mást, soha, mert a tükörkép él odalenn, s a pohárhód régen eloldoztatta magától.
     S így az a másik éli helyette az életet. Így az a másik a hódvár sürgő-forgó építője, a másik a nyüzsgő gátmagasító. És így ő a családalapító, gondos társ, apa. S így az öregszik; szőre kihull és egykor erős foga is kitörik majd, mellyel a fáknak törzsét kettérágta.
     Kimúl, s a helyébe a néhány hullámzó vízcseppben utódai lépnek. Az életük eltelik, és a pohárhód mégsem öregszik; időtlenként bámulja a törzset, mely szempillantásából fakadott, a Pohárhód nemzetséget.
     Nem, mint emberi térben, ahol jó nemzeni, mámoros és kényelmes foglalatosság, s ölni nehéz.
     Ha egyetlen egy ember az emberiséget vágyná elpusztítani, mondjuk, az ősapa, hosszú korszakot átívelve megint az anyagba bukó, hogy véget vessen e fajnak, megbirkózni e roppant nagy feladattal már nem tudna. Megannyi özönvíz kell ide, földrengés, a kataklizmák sokasága már, de talán még az sem elég, marad akkor is egy-két túlélő, eltöltve reménnyel, hátha talán most...
     S ebben a térben fáradság sokasodni, a kéjnek nincs hozzá köze. S ölni, akár részeg poharat tör, oly könnyű, hogy az óvott fajnak magva szakadjon.
     S nem, mint emberi térben, ahol csak megszületendők, csak haldoklók. Csak gyönyörűség, csak keserűség.
     És elhagyta az erdőt.
     És alacsony, csenevész fák közt járt, térdéig, ha felértek a törpe növények. És nem tudta, milyen tájék ez. Tundra talántán? Vagy hol jár?
     És megdermedt, mert emberi hangot hallott közvetlen közelében, igen gunyoros hang:
     - Alvajárás frakkban, Bélám? Ez valami új?
     - Emlék.
     - Okos. Látom, végre felébredtél. Tudod, hány óra van?
     - Nem.
     - Hajnali fél kettő.
     - Igen.
     - Ja, így könnyű! Már legalább tíz perce itt körözöl a szobámban. Maradhatsz, de ha rálépsz valamelyik bonszai fácskámra, szétkaplak, mint bolond a biciklit. Megértetted?
     - Igen.
    
A részlet kezdete egy misztikus fantáziavilágba való utazásnak tűnik, azonban némi képzelőerővel (és a másutt említett hármas elemzési módszerrel) jól értelmezhető - a leírás részletességének megfelelő pontosságig. Az utolsó sorok pedig pontosan megadják a "fantáziavilág" általános kulcsát: itt a Béla nevű szereplő éjjeli-hajnali álomjárásának a képzeletében e megjelenő árnyképeit olvashatjuk (δωδεκάμετρον).

A félálomban járt út vége a tundrához hasonlatos "csenevész fák" közé vezet, amelyet az Emlék nevű szereplő a bonszai fácskáinak nevez meg.
Előtte a folyó forrása környékén lévő pohárhódok faláról olvashatunk. Ez mintha egy vizit lenne a konyhában, ahol a mosogatóban az egymásba rakott-tornyozott poharak egymásmellettisége egy falat alkotna, az egyikben még "kicsi, kortynyi víz" is van, tükörként remeg annak az alján. Az egyik csupasz pohárra mintha a csorbaság várna: "szőre kihull és egykor erős foga is kitörik majd". A pohárhódfal elállni látszik a víz útját, és ez a "pohárhódokat" megelőző képben van kibontva: a gát elállja az édes útját a nagyobb, a sós tengernyi méretű felé, s ez a kép mintha az elit irtózását tükrözné a megszámlálhatatlanul sok idegen mástól: "a tenger elé nagy gátat emelne magának, a sós vízzel keveredni, hogy sose tudjon, meg sose ismerhesse a nála szebbet, a nála nagyobbat, mely befogadja a sodrát" - pontosabban: befogadná.
Az ezüstös csillogású folyó, egyben a sikló valószínűleg a mosogató csapjából folyó víz. Az árral szemben felúszó, forrásdugaszoló siklópár pedig az ezüstösen csillogó csap falba vezető csőpárja, ahogy a "siklók" "víz erejét leigázták, semmibe vették átalakult testükkel" - ezüstös fémmé alakult testükkel.

A rész kezdetén a Ráérőskultúra-vadon vidékén jár Bélánk, ahol "Kerek leveles nyél mindegyik ág és fejsze a termés, balta a termés". Nos, ez a könyvespolc és esetleg a feltornyozott könyvek. Ez a "Ráérőskultúra" vadonja, hiszen, ha a túlélésért való küzdelem elvenné minden időnket, sosem írna senki semmilyen könyvet. És, minden (könyv)termés balta és fejsze, hiszen ahhoz fáknak egész erdőit vágják ki; s lapok a levelek.
Az élő természet áramló idejét fagyott pillanattá merevítő nyomtatott szavak egyben egymásnak gyilkosai, ahogy egyik könyv gondolatával vitázik a többi. Az új divatos szemlélet öli a régit - "Hóhérrengeteg", s van, amiből tűzrevaló lesz. "Egymást vágják ekkor majd ki a fák, s közben csupaszítják egymás lombkoronáját".
És mi a jobb, a nyugodt semmi, vagy a támadások szélrohama? "Szélrohamokban testvérgyilkosok, ámde ha szélcsend áll be, csak áldozatok mind", mert, az igazi halál az érdektelenség elfelejtettsége. "S mind várnak szélcsendben hosszú szélrohamokra, s szélrohamokban nem várnak szélcsendre".
A "Ráérőskultúra-vadon" így a felmagasított egók harcmezőjeként jelenik meg: "Csak gőg, csak tehetetlenség. Csak erőszak, csak megadás. Csak győztes, csak vesztes. Különállók mind, s erdő sohasem" - vagyis nincs igazi együtt-teremtés, igazi együtt-Lét.
A könyvek vadona mellett "üveghangyák, hármas homokórák". Ez leginkább üvegfélgömb virág"cserepek"  hármasainak látszanak, amely hármast vagy fonat fog össze egymás alá, s akkor a könyvespolcról - vagy az mellett - lóghat lefelé, vagy összeszerkesztve (fémlábak?) áll.(Inkább lóg.) Az üvegek alján föld, s így hármas homokórának tűnnek, egyszersmind felfelé (az egyik) és lefelé (a másik) mászó bogaraknak: "Testükben elosztva egyenletesen mind, mind a homokszemek és ugyanannyi a fejben, a torban, s potrohban: három sárfélgömb összetapadva".
Majd visszatérünk a könyvekhez, és ott vannak a "farktollaikat, mint zsebkendőt" lobogtató "fehér mártírmadarak", és "gubbasztanak ők csupaszon vén fák tetején" ("és csapkodnak körülöttük az ágak, fejsze a termés, balta a termés"). A fehér toll a könyvbe belekötött fehér szövet könyvjelző madártollszerű szálai.

§

Jász Attila költő a könyvről szóló ismertetőjében
http://bookline.hu/product/home!execute.action?_v=Babics_Imre_Gnozis&id=120758&type=22
azt írja, hogy "Babics Imre Gnózisa miről szól, azt csak a Jóisten tudja. Talán a világ működésének és szerkezetének megfejtéséről". A fenti, elérhető részletek leginkább egy sajátos, mély világlátást mutatnak.
Illetve ezt olvashatjuk az ismertetőben: "Néhány olyan művet ismerünk csak a világ irodalmában, amit nem a szerző írt, csupán médiumként működött közre". Ez nagyon különös kijelentés, különösen egy költőtől, hiszen a művészet lényege, hogy egy, a mindennapi szemléletnél magasabb, átfogóbb egyben mélyebb, lényegibb szempontot tudjon megmutatni, amelyhez a hétköznapiságon túli tudatállapot szükséges, ami az egyént egyszerre a kiterjedő személyes jelenlétbe és az egyénen túliságba viszi. Az, aki számára idegen ez a folyamat, úgy érezheti, hogy valaki más alkotott. A hagyomány szerint kaphat a művész más szellemi minőségektől segítséget. Lehetséges tiszta médiumitás is, például, a révületben történő regélés, amikor a meghívott, megidézett szellemi minőségek üzennek, az ilyen "alkotások" azonban a közvetítő személyiségétől már függetlenek, illetve sajátos jellemzőkkel bírnak.
Az idézett szövegben leginkább a személyes élmények-érzések költői átfogalmazásait láthatjuk, és médiumi szövegeknek nem látszanak nyomai - legalábbis a fenti idézetekben nem (a teljes könyv nekem nincs (még) meg).


§

Beszélgetés Babics Imrével a kiadás körül:
http://www.konyv7.hu/magyar/menupontok/felso-menusor/folyoirat/az-ember-angyali-rebusz--beszelgetes-babics-imrevel

És korábban:
http://www.terasz.hu/terasz.php?id=irodalom&page=cikk&cikk_id=10184&rovat_id=155